JIN ÉS JANG A GRAFOLÓGIÁBAN.

Ha mindig sütne ránk a nap és mindig szitálna az eső, ha mindig lenne előttünk egy tál étel, ha mindig egészségesek lennénk, ha mindig tiszta lenne az ég felettünk, akkor nem értékelnénk egyiket sem, mert természetesnek vennénk a sok jót, ami körbevesz bennünket. És mindez akár unalmas, sivár, egyhangú is lenne egy idő után.

Csak akkor vesszük észre milyen jó életünk van - volt -, ha valami megborítja az addigi állapotunkat. Csak akkor értékeljük, hogy étel van az asztalunkon, ha éhesek vagyunk, akkor örülünk az esőnek, ha már hetek óta szárazság van, akkor a napfénynek, ha előtte sokáig viharfelhők tornyosultak felettünk és akkor látjuk mennyit ér az egészségünk, ha már éreztük a tarkónkon a halál leheletét.

A jó csak akkor nyer értelmet, ha mellette ott a rossz, a világosság csak akkor értelmezhető számodra, ha már jártál a sötét oldalon.

Egyik sincs a másik nélkül, mindkettő energiaáramlására szükség van a megfelelő egyensúly létrejöttéhez.

A Jin a nőiességet, a befogadást, a belső nyugalmat, a megfontoltságot, a biztonságot, a lágyságot, a rugalmasságot, a sötétséget és még több tucatnyi dolgot ölel fel.

A Jang a férfiasságot, az erőt, a tettvágyat, a magabiztosságot, a melegséget, a világosságot.

Ennek ismeretében máris sejthető milyen grafológiai jelei lehetnek egy Jin vagy Jang típusú írásnak.

Minél kerekdedebb, lágyabb, füzéresebb, hajlékonyabb, mázolt a vonalvezetésed, lassabb tempóval létrehozva, gyengébb nyomaték kíséretében, annál biztosabb, hogy te Jin vagy. Ellenben, ha feszes, szögesedő, éles vonalakkal írsz, gyors kivitelezéssel, erős nyomatékkal, akkor Jang vagy.

Valahol olvastam: Minden létező jót és rosszat magunkban hordozunk, mindennek a pozitív és negatív oldalát is. Ha érzékeled magadban ezt is, azt is, ne azon görcsölj, hogy melyiket válaszd, hanem azt kell tudnod eldönteni, hogy mikor melyiket használd és mikor válts át másikra.

JIN ÉS JANG.

A kínai filozófia szerint a sötét és a világos erő valamelyikének birtokában születünk, de magunkban hordozzuk az ellentétes oldal csírását is. A teljes testi-lelki egyensúlyt akkor érhetjük el, ha megtapasztaljuk a másik oldalt is, ha szembe nézünk azzal is, ami számunkra kevésbé elfogadott, taszító, amitől igyekszünk megvédeni magunkat.

Ezek lehetnek érzések, kapcsolatok, szituációk melyek által olyan tapasztalatokra teszünk szert, amik közelebb visznek a teljességhez, az egészhez.

A bennünk dolgozó két erő folyamatos pulzálása, egymásra gyakorolt hatása, örökös körforgása folytonos mozgásban, változásban tart bennünket, miközben hol az egyik, hol a másik erő van jelen bennünk dominánsabban.

A legtöbben igyekszünk megtalálni a harmóniát, a lelki békét, az összhangot az életünkben, de, ha az egyik erő fölénybe kerül a másikkal szemben, akkor az testi-lelki zavarokat okozva depresszió, szorongás formájában megkeseríti a mindennapjainkat. A kisebb kilengések, hullámzások az élet velejárói, melyek hatalmas problémát nem okoznak, maximum pillanatnyi lelkiállapot változást hoznak magukkal.

Ha jobban megnézzük, láthatjuk, hogy minden jóban van valami kis rossz és minden rosszban van valami kis jó, legyen az munkahely, pár- vagy társaskapcsolataink, de bármi más, ami történik velünk az életben sem csak fehér vagy fekete.

A PIROS TÍPUS.

Affemann- színtipológiája szerint, akik a piros "csoportba" sorolhatóak, azokkal nehéz, pontosabban lehetetlen együtt dolgozni.

Az ilyen embernek soha semmi nem jó, folyton kritizál, akadékoskodik, mindenben és mindenkiben hiba után kutat, negatív gondolkodás jellemzi. Ha nincs probléma, akkor ő maga okoz, tehát ha valaki, akkor ő együttműködésre képtelen - sőt kifejezetten kedveli és keresi a konfrontálódási lehetőségeket -, kiállhatatlan, provokatív, aki sokszor a munkahelyi feszültség forrása. Igazi zsarnok, aki mindenkit fúr a munkahelyen, aki mindenkit kihasznál.

Szóval Isten őrizz egy ilyen kollégától!

Említettem már, hogy tiszta típusok nem nagyon vannak, így tisztán piros típussal sem valószínű, hogy találkoztál már. Mivel ő is hordoz magában olyan vonásokat, melyek tompítják a durva személyiségjegyeit, ezért sokszor észrevétlenül pusztít, szít és rombol a munkahelyen.

Az ő írását magas feszültségi fok, gyors, de felületes formaalkotás jellemzi. A dőlés, a nyomatékeloszlás erősen ingadozó. Gyakoriak a szöges képzései, miközben nem egységes a kötésmódja. Ingadozó az alsó és felső zónájának hossza, az írása kezdő - és végvonal hangsúlyos. Tehát az egész íráskép diszharmóniáról, belső békétlenségről árulkodik.

Piros típusú személytől van írásmintám, de jobbnak láttam nem megosztani. Igaz szemléltetésnek kitűnő lett volna, de ebben az esetben inkább eltekintenék tőle.

AZ ÁLARC.

Ahhoz, hogy akár szűkebb környezetünkben, társas kapcsolatainkban, tágabb szociális térben jól boldoguljunk, szükségünk van azoknak a viselkedési sémáknak az elsajátítására, melyek megkönnyítik a beilleszkedésünket, a nagyvilágban való mozgásunkat, egyáltalán a létezésünket.

Ehhez tudnunk kell, hogyan illik megnyilvánulni, mit illik mondani, tenni, akkor, ha nem vagyunk egyedül. Hiszen, ha már ketten vagyunk egy helységben, akkor már kicsit - néha nagyon - , átalakul a viselkedésünk. Természetesen attól is függ ki a másik fél, de már nem úgy csinálunk semmit, mint egyedül. Azaz: VISELKEDÜNK.

Tehát meg kell tanulnunk kivel szemben mit engedhetünk meg magunknak, kinek a társaságában lehetünk önmagunk, kinek mondhatjuk meg őszintén, kinek becsomagolva, kinek pedig egyáltalán nem a véleményünket.

Egyrészt a szüleinktől sajátítjuk el ezeket a viselkedés mintákat, ők tanítanak meg bennünket, arra, hogy hogyan kell viselkedni, hogyan, mikor milyen álarcot kell hordani. A későbbiekben pedig a saját tapasztalásaink világítanak rá kivel szembe melyiket vegyük fel éppen. De van olyan is, aki szívesen megmutatná milyen is ő valójában, de a környezet nyom az arcába álarcot, az kényszeríti rá, hogy ne legyen önmaga.

Mert ez sem mindegy! Szabadon választom ki, hogy milyen szituációban mit viselek, milyen szerepet játszok vagy örökké azt kell hordanom, amit egykor az arcomra ragasztottak.

Néha előfordul, hogy egy kevésbé kontrollált helyzetben lehull rólunk a maszk. Ilyenkor akár szabadkozhatunk is, hogy: Elnézést nem szoktam ilyen lenni, fogalmam sincs mi történt.

(Emögött a viselkedés mögött egy pillanatnyi állapot is, de akár egy régen rögzült is megbújhat, ami a fedés miatt eddig láthatatlan volt.)

Pedig de, ilyenek vagyunk. Pontosabban ilyenek is! A maskara alatt sokkal többek, színesebbek vagyunk, mint a díszes álarcban.

Akkor most hogy is van ez? Hazugságban élünk? Kinek mutathatjuk meg az igazi énünket? Van-e egyáltalán, aki előtt felfedhetjük, akinek megmutathatjuk milyenek vagyunk valójában?

Sok helyen olvasom, hogy mennyire felszabadító és éppen ezért követendő, ha minden helyzetben felvállalod, azt, aki vagy. Ha álarc nélkül éled az életed.

De ugye tudjuk, hogy az álarcnak több funkciója is van? Elfedi a hibákat, jobb, más színben tüntet fel és védelmet nyújt.

Sokszor a rosszul megválasztott vagy a saját magunk előtt is (!) viselt álarc mögött olyan régi élmények sorakoznak, melyek feldolgozatlanságuk miatt hatalmas feszültséget generálva bennünk egyszer csak kirobbannak a maszk mögül és soha nem gondolt pusztítást végezhetnek.

Minden, ami szűkebb vagy éppen tágabb környezetünkben történik hatással van ránk!

Hogy kire mi és mekkora mértékben hat, az attól is függ miről van szó, de a leginkább saját személyiségünk határozza meg.

Mennyire vagyunk nyitottak, érdeklődőek, hogy vannak beállítva a belső radarjaink a külső információk fogadására. És befogadva azokat, mit kezdünk velük.

Mindenkire hat valamelyest az, ami körbe veszi, de nagyon nem mindegy, hogy hogyan, mennyire veszünk részt ebben a helyzetben. Mennyire hagyjuk, hogy átjárjanak a külvilág ingerei.

Úgy mint a homok, amit az esőcseppek szanaszéjjel csapnak, vagy melyet a szél könnyedén felkapva kedve szerint hord és ezer felé röpít vagy formáz belőle akármit... Amibe belelépve a másik lába nyomot hagy.

Vagy olyanok vagyunk, mint egy kőszikla, melynek felületét csiszolja a szél, de nem szedi darabjaira. Melyen a természeti erők pórusokat képeznek, de az azokon keresztül beszivárgó víz még megfagyva sem okoz tátongó mély krátereket.

Mit engedünk meg? Hogy megérintsen és finoman formáljon bennünket vagy felborítva a bennünk lévő rendet, szétzúzza azt, akik vagyunk!

A LILA TÍPUS. 

Ha az Affemann-színtipológia szerint te a lilák közé tartozol, akkor dolgoznak benned az önmegvalósító tevékenységek, szeretsz reflektorfényben lenni és ennek megfelelően is viselkedsz, nyitott vagy az újdonságra és mindenre, ami a fejlődésedet szolgálja.

Hatalmas benned a tett vágy, mozgékony vagy, aki gyorsan - de nem átgondoltan - reagálja le a történteket.

Nem kedveled a monoton feladatokat, az köt le, ami színes és folyton nyújt számodra valami újat. Kreatív, fantáziadús megoldásokban gondolkodsz, ha problémamegoldásról van szó.

A munkához való hozzáállásod hullámzó, ami a pillanatnyi hangulatod, a munka érdekességének függvénye.

Jó kapcsolatteremtő képességgel rendelkezel, de nem szívesen alkalmazkodsz a másik félhez.

Ennek megfelelően a kézírásod mozgáshangsúlyos, egyedi jelekben gazdag, önkényes térfelosztású. Általában kötetlen, kiemeltebb felső zónával, gyors kivitelezésű, szabálytalan, változó dőlésű, sokszor fonalas kötésmódot alkalmazol, amellett, hogy a kötésmódod is széles variabilitást mutat.

Szétkutattam a kb. 300 írásmintából álló gyűjteményemet, amiben egy árva lila típusú személyt sem találtam. Igaz, hogy tisztán nem is nagyon fordulnak elő személyiségtípusok, de még olyat sem találtam, amire "ráfoghattam" volna, hogy majdnem az.

Helyette viszont megmutatom, hogy egy jól működő munkahelyi csapathoz a személyiségtípusok milyen arányban való részvétele a legideálisabb.

Jó, ha vegyes a csapat, amiben mindenkinek meg van a megfelelő szerepe. A kékek által nyújtott stabilitáson kívül, szükség van a lilák újító, fantáziadús egyediségére, a zöldek együttműködésére, a szürkék megbízható, végrehajtó szerepére, hogy a pirosak rendbontó tevékenységét ellensúlyozzák. ( Már csak az a kérdés miért van akkor szükség a pirosakra, akik csak akadékoskodni és konfliktust szítani tudnak? Talán, hogy mindenki számára legyen hely a rendszerben, miközben az egyik a másikat kiegészíti, ellensúlyozza.)

Nem vagyok jó motiválásból és nem is értek hozzá, mégis olykor úgy érzem ki kell mondanom, hátha segít. Való igaz nem tudom mit érez a másik, mert nem éltem át, amit ő, viszont tudom milyen az, ha az élet kicsit megszorongat, tehát a vacak érzés nekem is megvolt már!

NE ADD FEL!

Tök jó lenne, ha soha semmi gond, probléma nem nehezítené az életünket. Ha egészségesek lennénk és ha már azok vagyunk, azt csinálhatnánk, amihez éppen kedvünk szottyan, ha minden happy lenne kívül - belül.

De nem így van!

Mindig lapulhat valami a következő sarkon, ami előbújva megrendíti az életünket, ami próbára teszi a teherbíró képességünket, ami megingatja a hitünket. És, ha már előbújt rombol, zúz, tönkretesz. Egészséget, kapcsolatot, önbizalmat ingat meg vagy dönt le teljesen.

Ami eddig természetes volt, hogy jöttél, mentél, öleltél, hogy szerettek és szerethettél, hogy "normális" életet éltél, az most pillanatnyilag csak egy emlék, amire visszagondolva összeszorul a szíved. Mert az a múlté!

Sokszor mondják, minden ami veled történik, az okkal történik, és a te fejlődésedet szolgálni hivatott. Be kell látni nagy igazság van benne, bár én finomítanék ezen a gondolaton.

Egy megtört, megviselt embernek, aki most tudta meg, hogy halálos beteg, vagy most vesztette el egy szerettét, nehogy bárki azt mondja, hogy ez a fejlődését szolgálja, mert ... !

Az biztos, ha valami rossz történik velünk, az abból való kilábalás folyamata sok mindenre megtanít bennünket. Általa akár jobb emberek is lehetünk, olyan, aki jobban értékeli a szépet, az emberi kapcsolatait, a csillagos eget, a madárcsicsergést, az életet és nem utolsó sorban ezzel önmagunk megismerésében, megértésében is hatalmasat léphetünk előre.

De mindez csak a folyamat végére nyer értelmet, addig abszolút nem szép semmi és csak kapkodod a fejedet, hogy mi is legyen veled ebben a szorult helyzetben.

Amikor nagyon vacak helyzetbe kerülsz teljesen normális, hogy a padlón érzed magadat és akár úgy is érezheted: Nincs tovább! Hisz borult az életed, bizonytalanság, kilátástalanság lehet úrrá rajtad és sokszor úgy érzed nem bírod tovább.

Pedig dehogynem!

A felépülésed, a kilábalásod folyamatának részeként igenis benne van a pakliban, hogy időről időre összezuhansz, majd meglátva egy reménysugarat újra erőre kapsz és felállsz.

Aztán megint minden összeomlik és minden értelmét veszti, mert többet léptél vissza, mint előre. Ez teljesen normális. 

De ne add fel, mert ennél csak jobb várhat rád! És hidd el többet bírsz mint gondolnád!

HA A LÉLEK BETEG.

Ami szemmel látható, az létezik, ami a szem elől rejtve marad, az mintha nem is lenne.

Ha szembejön veled valaki az utcán és látod, hogy gipszben van a keze, sántikál az egyik lábára, ha kihullott a haja, ha feltűnően sokat fogyott, rögtön beindul benned az agyalás, hogy: Jaj szegénnyel vajon mi történhetett! Naná, hogy elgondolkodsz rajta és meg is kérdezed tőle, hogy hogy van, hiszen látszik rajta, hogy valami nincs rendben, valami történt, valami nagyon nem stimmel. Látod, hogy beteg.

De mi van azokkal az emberekkel, akiken nem látszik?Akiknek - egyenlőre! - nem beteg a testük, viszont ugyanúgy küzdenek, csak éppen nem testi problémák, hanem a lelkükben vívott harcok nehezítik az életüket. Önmagukkal, saját démonjaikkal harcolnak nap mint nap és vergődnek megértetlenül magukra hagyva a félelmeikkel, szorongásaikkal, a depresszív hangulatukkal, viselkedésükkel.

Ha a lelkünk nincs jól, az előbb utóbb továbbgyűrűzve megmérgezi a testünket is és látható jeleket fog produkálni rajta.

Addig viszont, amíg csak a lelkedet rombolja, sokszor a kutya sem figyel rád, mert ami nem látszik, az nincs is. A lelki problémáid következtében a megváltozott viselkedésed előtt értetlenül fognak állni és inkább támadás fog érni, mintsem hogy segítséget kapnál. Ez sima út az egyre nagyobb stresszel kibélelt magányos, meg nem értettség felé, ami egyre nagyobb és nagyobb plusz lelki terhet fog jelenti számodra.

Sokszor tekintenek vagy éppen tekintünk mi más emberekre furán és tesszük fel magunkban a kétellyel teli kérdést, hogy: Ugyan mi baja lehet! csak csinálja a feszkót, csak fel akarja hívni magára a figyelmet, másnak nagyobb problémái vannak, mégsem esik depresszióba...

Soha nem tudhatjuk ki milyen múlttal rendelkezik, kit hogyan viseltek meg a vele történtek és persze nem is várható el, hogy mindenki iránt megértést tanúsítsunk, de sokszor a lélek betegsége is ugyanolyan rombolást tud végezni egy emberen, mint a testet megbetegítő probléma.

A ZÖLD TÍPUS.

Az Affemann-féle színtipológia alapján, akkor vagy zöld típus, ha minden megváltozott körülményhez jól tudsz alkalmazkodni és együttműködésre kész vagy. Ezzel együtt jó a helyzetfelismerő, a problémamegoldó képességed, komplex látásmóddal rendelkezel, a feladataidat lelkesen, energiával teli végzed.

Dinamikus személyként jó motorja lehetsz egy csoportnak, főleg, hogy optimista, pozitív gondolkodás jellemez. Sokoldalú vagy, tág érdeklődés jellemez.

Mindig találsz megoldást az adott problémára, nem ismered a lehetetlent, ami sikerorientáltságodnak is köszönhető.

Ebben az esetben milyen lehet a kézírásod?

Mindenképpen jobb tendenciás, jobbra döntött. Az írás ritmusa folyamatos, könnyed, a lefutási ritmus probléma mentes. Nem túl erős nyomaték jellemzi és nincs tele bonyolításokkal, egyszerűbb formaalkotású, világos tagolású a kézírásod. Jó betűkombinálások, átmenetképzések jellemzik és girlandosan, maximum enyhe szögesedéssel írsz. Extremitásoktól mentes, lendületes, nem túl feltűnő kell, hogy legyen az írásképed.

Azt már tudjuk, hogy tiszta szín nem létezik, de az alábbi írásmintát egy alapjaiban zöld típustól kaptam.

HA AZ ÉLET MEGKÍNÁL!

Felnőttként - elvileg - szabad akarattal rendelkezel. Tehát el tudod dönteni, hogy mikor, mit, hogyan és főleg miért csinálsz.

Döntéshelyzetben tudsz mérlegelni és a számodra megfelelő mellett letenni a voksodat. Természetesen ezzel együtt vállalod a döntésed következményét is, de önmagadért - és másokért is - felelős emberként ez így van rendjén.

Egy-egy döntést nem mindig könnyű meghozni. A helyzet súlyától függően akár hónapokat is agyalhatsz mielőtt kimondod az utolsó szót, mielőtt megteszed a döntő lépést.

Ha a boltban egy piros és egy zöld pulcsi közül kell választanod, már megtorpanhatsz és észérveket felsorolva - ezt jobban tudom kombinálni, többször fel tudom venni -, vagy a szívedre hallgatva - egyszerűen beleszerettem -, de a végén csak el kell döntened melyiket veszed meg. Hogy ki mi alapján dönt, az személyiségfüggő.

Sorsot formáló, életet megváltoztató döntés előtt nagyobb a dilemma, mert a tét is nagyobb. A menjek vagy maradjak, lépjek vagy ne lépjek kérdésekre a válasz nem egyszerű. Döntéseinket - vagy éppen döntésképtelenségünket - nagyban meg fogja határozni neveltetésünk, félelmeink, önbecsülésünk, gátlásaink és még ezeregy körülmény.

Néha előfordul, hogy nem tudjuk hogyan tovább, mi lenne a jó, és véget nem érő bizonytalanságban vergődünk. Ilyenkor jól jön egy kívülről érkező segítő gondolat, vagy egy cselekvő kéz, aki kiterelget a pocsolyából minket.

De!, és ez az egész bejegyzés az alábbi néhány mondatért született meg:

Gyermekkorunk, ha elénk tették az ebédet, meg kellett enni az utolsó falatig, mert akkor növünk csak nagyra, stb... Ha nem tettük és otthagytunk pár falatot, addig ott álltak felettünk, amíg meg nem ettük. Oké, legyűrtük..., mert attól növünk nagyra. Na mi lett ennek az eredménye: nem nőttünk nagyra, viszont az összeset visszarókáztuk.

Felnőttként el tudod dönteni, hogy az élet által felkínáltakból mit kívánsz leemelni a tányérról. Semmiféle kényszernek, vagy Én jobban tudom mi kell neked! -nek nem szabad engednünk, ha azt nem érezzük a magunkénak!

Csak azt és annyit vegyél el a tányérról, amit és amennyit te jónak látsz!

AMIKOR TE VAGY A MÁSIK!

Általában minden arról szól, hogy milyen rossz neked, ha megbánt valaki, ha becsap, ha csalódást okoz, ha megcsal, ha semmibe veszi az érzéseidet, ha széttöri a szívedet az, akitől nem vártad volna. És arról, hogy ezt hogy vészeld át, hogy tegyed túl magadat rajta, hogy engedd el, hiszen ilyenkor egy világ omlik össze benned és sokszor alig tudsz talpra állni az érzelmi megpróbáltatásokból.

Viszont azzal is szembe kell nézni, hogy néha te vagy a MÁSIK! Nem mindig te vagy a sértett fél, hiszen te is ember vagy, akinek ugyanúgy lehet rossz napja, rossz időszaka, akiben ugyanúgy dúlnak érzések, mint bárki másban.

Te sem vagy mindig jó fej és míg egyes társas kapcsolataidban lehet, hogy téged bántanak, addig a másikban te bántasz. Ugye, hogy ezt nem jó hallani?

Mert valljuk be kényelmesebb azt mondani, hogy: Én soha nem bántok meg senkit! Mindig csak engem bántanak!

Pedig, ha magunkba nézünk láthatjuk, hogy sajnos nem így van. Olykor mi vagyunk, aki hazudik, aki megcsalja a másikat, aki belerúg a másikba vagy megalázza azt.

Ilyenkor a saját viselkedésünkkel kell szembe nézni és viselni a következményeit. Ha van lelkiismeretünk, sokszor nehezebb azzal megbirkózni, hogy mi okoztunk fájdalmat, mint azzal, ha nekünk okoznak

CSALÓDÁS.

Akárhogy is, de kimondatlanul is támasztunk bizonyos elvárásokat a másik irányába.

Ha azonban ő nem úgy viselkedik, nem úgy reagál, érez, gondolkodik, ha nem úgy áll hozzád, ahogy te elképzelted, megbántva, sértve fogod érezni magadat.

Ha nem vársz el a másiktól semmit - tényleg semmit - akkor nem is fogsz csalódni benne, hiszen azzal, hogy elvársz valamit, megteremtesz számára egy helyzetet, amiben ha nem úgy teljesít, ahogy te megálmodtad, az számodra csalódást fog eredményezni.

Könnyű ezt mondani, de annál nehezebb megvalósítani, hiszen azért fordulsz bizalommal a másikhoz, mert úgy gondolod őt érdekelni fogja, ami veled történik, megértő és támogató lesz irányodba. Ezekkel a tulajdonságokkal ruházod fel, amikor pedig nem ezt kapod, az egyenlő lesz a csalódással, kiábrándulással.

Persze ott van a másik eshetőség is, amikor már egy ideje úgy érzed jó fej veled és szinte villámcsapásként ér a megváltozott viselkedése, amit kudarcként fogsz megélni.

Minél közelebb áll a szívedhez az a személy, aki ezt teszi veled, annál nagyobb sebet tud ejteni rajtad a viselkedése.

És mi van akkor, ha te okozol saját magadnak sérülést, ha csalódsz önmagadban, mert olyasmit tettél, gondoltál, éreztél, amit nem is feltételeztél magadról? Talán ezzel a legnehezebb megbirkózni, hiszen a másikat simán otthagyhatod a hülyeségével együtt, de saját magadat nem.

Ha valami feszít, marcangol belülről, nem tudod eldönteni elmondjad-e valakinek és, ha igen, akkor kinek! Azon agyalsz helyesen tennéd-e, ha kimondanád, ami bánt, ami fáj! Mert hogy is érthetné meg a másik mi aggaszt téged, hisz az benned munkálkodik, nem benne. Nem ő érzi, hanem te.

- Ha kimondod, ott a kétely, biztos érti-e, amit átadtál neki, egyáltalán felméri-e, hogy a legféltettebb titkaidat osztottad meg vele. Nem-e kezeli olyan csomagként, amit egy következő pletykapartin továbbadhat.

- Ha nem mondod el, akkor tovább emészted magadat rajta, megbetegítve ezzel testedet, lelkedet.

Akkor most mi legyen?

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani.

Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak.

Ám azt hiszem, többről van itt szó.

A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz.

És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen. "

Stephen King

VAN, HOGY AZZAL LÓGSZ KI A SORBÓL, HOGY NEM AKARSZ KILÓGNI!

A legtöbb emberben ott munkálkodik a vágy, hogy megmutassa miben különbözik, mitől más, mint a többi. Kimondva vagy kimondatlanul is szeretnénk az egyediségünkkel, a csak ránk jellemző tulajdonságokkal éreztetni, hogy nem vagyunk olyanok, mint mindenki más.

Van, hogy ezen nem kell dolgozni, mert nagyon is kitűnsz a személyiségeddel, a belső értékeiddel, egy érdekes tulajdonságoddal, vagy egy külső adottságoddal.

Ha viszont úgy érzed nincs ilyen, akkor más eszközökhöz nyúlsz! Az öltözködéseddel, a hajviseleteddel, a piercingjeiddel vagy a tetkóiddal, mindegy hogyan, de mindenképpen tudatni akarod a környezeteddel, hogy te nem vagy "tömeg".

Senki nem akar olyan lenni, mint a másik! Aminek mi az eredménye? Hogy egyre többen kilógnak a sorból, mígnem csak az marad a sorban, aki köszöni szépen, nem akar kitűnni. Áll egy szál egyedül a "sorban"! És már rá is szegeződik minden tekintet, hiszen pont ő az, aki a nagy hajcihőben nem futkározott jobbra-balra, csak állt nyugodtan.

Na igen, attól, hogy nem keresed a felhajtást és nem akarod, hogy minden szem rád tapadjon, attól még te is egyéniség vagy. Nincs körülötted csinnadratta és tűzijáték, talán pontosan ezért is vagy figyelemre méltó.

A színes, villódzó, szikrázó egyéniségek látványosabbak, olykor szórakoztatóbbak is, mint szürkébb társaik, de ugye tudod, hogy a SZÜRKÉNEK IS VAN LEGALÁBB 50 ÁRNYALATA, ami ugyanolyan szép lehet, mint egy szivárvány!

ÉN A TE HELYEDBEN...

Hány, de hány ember érzi, hogy a helyünkben ezt nem így, hanem teljesen másként csinálná. ( Csak ő bizony nincs a helyünkben.)

Igen, a külső szemlélő - legyen az bárki is - mindig jobban tudja, hogy mire lenne szükségünk, mi lenne jó nekünk, mit kellene csinálnunk az adott helyzetben és kéretlen ötletekkel, tanácsokkal lát el bennünket.

Természetesen van, hogy ő rálátva az életünkre valóban jobban meg tudja ítélni azt, amiben vagyunk, de vajon ki, mikor szólhat bele az életünkbe?

Alapvetően senki, semmikor, hiszen aki éppen úgy érzi, hogy: Majd én megmondom neked mi a jó! az a saját szemszögéből tekint az adott helyzetre, azaz nincs benne a történetben, csak szemlélője annak.

Te a saját személyiségeddel, érzelmeiddel, eddigi tapasztalataiddal, a saját értékrendeddel, félelmeiddel, gondolataiddal vagy jelen a történetben. És mivel te TE vagy ezért ÉN nem adhatok neked tanácsot, hiszen én teljesen más személyiség vagyok, mit te. Más érzések, gondolatok jellemeznek engem és azt a helyzetet, amiben éppen vagy, én valószínűleg másként is élném meg, mint te. Tehát a tanácsom nem is neked szólna, hanem saját magamnak.

Persze akaratlanul is kialakul az emberben néhány gondolat a másikat illetően, és általában a segítő szándék - vagy néha a kritika - ami arra sarkall, hogy ezt tudassuk is vele, de a véleményünkkel mindig óvatosan kell bánni.

Naná, hogy van az a szituáció, amikor félre kell tenni mindent, mert látjuk, hogy a másik mennyire nem tudja józanul megítélni a saját helyzetét, de alap esetben ne szóljunk bele kéretlenül a másik életébe. Néha többet segíthetünk a hallgatásunkkal.

SOKSZOR EZ IS ELÉG!

Média, internet, rengeteg könyv, előadások, tréningek, és még mennyi minden ösztönöz arra, hogy ismerd meg önmagad.

És, hogy hogy tedd ezt? Olvasd el X.Y. könyvét, menj el X.Y. előadására, motivációs tréningjére, nézd meg X.Y. online videóját és már kezedben is lesz a tuti. Elolvasod, meghallgatod, elmész rá és máris tudsz magadról mindent.

Néha az az érzésem, hogy ez semmi másról nem szól, mint a pénzről és egy adag kábításról. Hirtelen tök jó, amit kapsz az egésztől, ellát valami plusszal néhány napra, és utána?

Persze néha jól jön egy kis külső segítség, megerősítés és grafológusként én is azt mondom, hogy nagyon jó lehet egy analízis önismereti és egyéb szempontból is, de legtöbbször elég lenne, ha a más által kreált gondolatok hallgatása és istenítése helyett:

Bemennél dolgozni és megfigyelnéd hogy viselkedsz másokkal. Mit reagálsz arra, amit mondanak. Hogy érzed magad, ha a főnök a szőnyeg szélére állít. Milyen érzés, ha a munkatársaid kihagynak egy beszélgetésből. Partner vagy-e mások kipletykálásában. Hogy érzed magadat kisebb, nagyobb társaságban. Vannak-e céljaid, képes vagy-e értük tenni. Felcsillan-e a szemed, ha meglátod a párodat. Mit csinálsz, ha a segítségedre szorul. Foglalkozol-e a gyermekeddel, ha van időd. Ja! Mire van egyáltalán időd. Amire akarod, ami fontos, vagy mire. Stb, stb.

Vagy tudod mit? Fogadj örökbe egy kutyát és neveld fel! Kezdj újra tanulni valamit! Állj neki sportolni! Mászd meg a Csomolungmát! Vagy csak menj ki a kertbe kapálni és mindeközben figyeld magad!

Szóval a sok vacak olvasása és hallgatása helyett lehet, hogy jobban jársz, ha éled az életed, igyekszel jól érezni magadat és boldoggá tenni a szeretteidet. Közben figyelsz arra mit, hogyan csinálsz és ha hibázol kijavítod, mert hibázni mindenki hibázik, hisz emberek vagyunk. Hidd el sokkal többet megtudsz magadról így!

Meglátod az élet maga fog tükröt tartani eléd és megmutatni, hogy ki vagy!

Egy érintés az egyik emberből hidegrázást, a másikban felszabadító forróságot is felszínre hozhat. De mitől függ, hogy ki hogy reagál rá?

Ha te extrovertált vagy, akkor könnyebben nyitsz a másik ember irányába és az ő közeledését is zökkenőmentesebben veszed, tehát nem fog különösebb gondot okozni, ha az aurátok találkozik egymással.

Introvertáltként viszont nehezebben is nyújtod a másik felé a kezedet és te sem vagy kifejezetten boldog, ha valaki be akar robbanni a személyes teredbe. Hisz a másik megbolygatja a lelki békédet, feldúlja az érzéseidet, elbizonytalanít.

Extrovertáltként könnyebben megy a kapcsolatteremtés, az érzések adása, elfogadása. Introvertáltként minden kicsit nehezebb. Nehezebb, mert a zárkózottság mellett, gátolt érzelemkifejezés és érzékenyebb, sebezhetőbb lelkivilág jellemez téged. Ezért pont neked van a legnagyobb szükséged figyelemre, szeretetre.

Az sem mellékes, hogy a másik fél milyen céllal, hol és hogyan kíván hozzád közelebb kerülni. Minél vehemensebben akarja kimutatni az érzéseit, annál nehezebb azt elfogadni.

Magadon is biztos észrevetted már, hogy mennyire más, ha egy szeretett személy, egy kedvelt - vagy nem kedvelt - ismerős vagy egy vadidegen próbálkozik feszegetni a köztetek lévő határt.

Már egy apró érintés is a másik részéről leblokkol vagy jó érzéssel önt el. De egy ennél intenzívebb ölelés is meg tudja bolygatni a kedélyeket.

Ha valaki ölelésre nyitja a karjait, azzal a köztetek lévő összetartozást kívánja láthatatlan pecséttel ellátni. De egy ölelő mozdulat kölcsönös érzések hiányában akár el is gondolkodtathat. Vajon miért akar megölelni?

Engem szeret ennyire, vagy neki van szüksége szeretetre!

A KÉK TÍPUS.

Az Affemann- féle színtipológia szerint kék típusú személy az, aki lelkiismeretesen, megbízhatóan végzi a munkáját. Jól bírja a monoton munkát, és a leglehetetlenebb helyzetben is kitartóan dolgozik, tehát mindig lehet rá számítani.

Ha te ezt a típust képviseled, akkor szorgalmas, munka centrikus vagy, olyan ember, aki ki tudja zárni a munkatevékenység során az érzelmeit, csak a feladatra koncentrálva tevékenykedik. Saját igényeit, a munkatársak, a munka után helyezi és objektív látásmód, jó kritikai érzék jellemzi.

A kézírásodnak ennek megfelelően szabályosnak, tagoltnak, jól olvashatónak kell lennie. A dőlésed álló vagy enyhén balra dőlt, az ékezeteid pontosan kitettek. Egyenes sorokkal, margókkal egyenletes sorközökkel, túlzásoktól mentesen írsz. A betűid nem lehetnek nagy méretűek és nagyon figyelsz a pontos formaalkotásra. Ezekkel a tulajdonságokkal egyrészt nagyon jó munkaerőnek számítasz, másrészt jó vezetővé is válhatsz.

Az alábbi írásminta nem tisztán kék típusú személyt takar, de alapvetően igen.

URSULA AFFEMANN SZÍNTIPOLÓGIÁJA.

A grafológiában alkalmazott személyiségelméletek közül már több olyat mutattam nektek, amelyek ismerősek lehettek.

A német grafológus által megalkotott színtipológia ellenben nem annyira közismert. Segítségével feltárható, hogy milyen munkatárs és munkaerő vagy, milyen a teljesítményed a munkatevékenység során.

Az elmélet szerint az 5 színnel jelölt kategória valamelyikébe lehet téged besorolni, attól függően, hogy milyen tulajdonságokkal bírsz.

Az 5 szín, a kék, a lila, a zöld, a piros és a szürke.

Bármelyik színről is beszélünk - gondolok itt egyebekre is mint a fentiek -, azonnal tudunk hozzá társítani pozitív és negatív tulajdonságokat is. Tehát nem véletlen az sem, hogy az adott kategória, az adott színnel lett jelölve.

Természetesen ebben az esetben is igaz, hogy senki sem tisztán egy színű. Mindenkinek van egy domináns színe, amibe keveredik más szín is.