Olyan jó kis témát "találtam".

A MEGCSALÁS.

Írtam már arról, hogy az általam vizsgált kézírások majd 100%-ában (!) párkapcsolati problémákat tapasztalok.

Szép lassan eltűnik a kezdeti varázs, a mindennapok egyhangúvá, lapossá, rutinszerű válnak. Elcsökevényesedik a kapcsolat és már semmi másról nem szól, csak az éppen aktuális problémák megoldásáról, ami ettől függetlenül jól működhet. Közben szépen sorban tuszkoljuk be a szőnyeg alá a kapcsolatban szerzett, vagy éppen általunk okozott sérelmeket, a ki nem mondott vágyainkat, félelmeinket. Ezzel együtt elkezdődik az elmagányosodás, eltűnik a szerelem. 

Aztán jön valaki, aki újra csempész egy kis izgalmat a mindennapokba, aki hatására újra nőnek, férfinak érzi magát az ember. Rég elfeledett érzések kerülnek felszínre, melyek észrevétlenül hatalmába kerítik és már vonják is ki a "jól működő" kapcsolatból, viszik egy valóságnak tűnő illúzió felé. Felcsillan a remény, hogy vele jobb lesz, mert ő tökéletes, minden megvan benne, amire vágyunk.

Lehet, hogy így van. Lehet, hogy tényleg a "harmadik" lesz a nagy Ő, hiszen nem biztos, hogy annak idején jól választottunk, de mielőtt belemegyünk valamibe, érdemes elgondolkodni azon, mennyit ér az a kapcsolat, ami fölött döntést kell hozni. Az együtt töltött idő, az együtt átéltek, a sok év történései mindenképpen összekötnek, melletted volt-e a másik, amikor szükséged volt rá és ő számíthatott-e rád.

(Hozzá teszem, amikor brutál szerelmes leszel, nem fogsz leülni és elmeditálni azon, hogy jaj tegyem, ne tegyem, megcsaljam a párom, hogy lehetek vele ilyen..., szóval nem fogsz sokat agyalni, hanem csalsz és vele együtt csalod magadat is.)

Íráselemzés során látom, hogy vélekedsz a párodról, mit gondolsz önmagadról..., a párkapcsolatban betöltött helyetekről, szerepetekről. Ami vacak, az vacak, ha nem tudjátok megbeszélni, ha nem tudjátok kimondani, ha nincs esély vagy belefáradtatok, akkor az a bomba, amin eddig feszülten csücsültetek robbanhat, és, ha már robban, akkor kisebb vagy nagyobb hatósugárban, de pusztítani fog.

Néha van olyan érzésem egy-egy megkeresés kapcsán, hogy valamiféle felmentést vár tőlem a velem szemben ülő. Mert ha valami rossz, akkor miért ne lehetne változtatni rajta, akár úgy is hogy kicsit félrelép az illető. És mivel sok az elszenvedett történet a meglévő kapcsolatban, "jogos" a félrelépés.

Most tényleg! Van olyan, hogy jogos félrelépés?

"Egy hiba akaratlanul szokott megtörténni. A megcsalás nem hiba, hanem döntés."

HA ÁLMODSZ...

... annak annyi, de annyi oka lehet. Ha éppen akkor nem tudod megmagyarázni magadnak miért is azt álmodtad, amit, akkor sem véletlen, hogy az éjszakádat pont az töltötte ki!

Vannak álmok, melyeknek nem nagyon kell keresni az okát. Mert csak az aznap átéltek köszönnek benne vissza. Vagy azok az aktuális problémáid öltenek testet bennük, amik alapvetően is nyomasztanak.

De a menetrendszerűen visszatérők, vagy azok, amikből riadtan ébredsz, amikre reggel visszagondolva csak hüledezel, már nagyobb jelentőséggel bírnak. Mögöttük ugyanis elfojtott gondolatokat, leszorított lelki folyamatok, magunk előtt is titkolt vágyak, lezáratlan, feldolgozatlan történések húzódhatnak meg!

Nem értek az álomfejtéshez, de ha te is és én is dinnyével álmodok, az szerintem nem ugyan azt jelenti mindkettőnk esetében. Az igazi és hiteles álomfejtő nem csak az álmot nézi, hanem azt is, hogy ki álmodja és az álmodó személyiségét is figyelembe veszi. Ebből az egészből lehet következtetni az álom igazi jelentésére.

Az álomfejtésben és a kézírás vizsgálatban sok hasonlóságot lehet felfedezni. Mindkettő eszköz lehet a személyiség feltárásában, a tudattalan tartalmak felszínre hozásában.

Jaj, de érdekes lehet!

A GRAFOLÓGUS NEM PSZICHOLÓGUS.

Ezért nem "való" feltétlenül mindenkinek a grafológiai analízis.

A grafológusi munka elképzelhetetlen pszichológiai alapok ismerete nélkül, de közel nem rendelkezik akkora hatáskörrel, hogy minden problémára megoldással szolgálhasson. Szeretem a munkámat, azt gondolom sok esetben segíthet neked, de sajnos tény, hogy "csak" a magaddal való szembenézést, az erényeid, az esetleges hibáid feltárását várhatod tőle. Nem ad kész receptet a továbbiakra és nem mutat rá konkrétan arra az útra, amelyre rá kell lépned.

A személyiséged, annak működési elvének felvázolására, megértésére, képességeidnek, készségeidnek feltárására tökéletes választás lehet, de ne képzelj bele jövőbe látást és valami misztikus pluszt,... mert az nincs benne!

Tükröt tart eléd, ami láttatni fogja milyen ember vagy. Az viszont, hogy ezzel mit kezdesz, rajtad áll!

Van, aki a személyiségkép átadásánál szűkszavúan megköszöni a munkámat és kész. De rendszerint a hivatalos átadás egy ponton átfordul egy olyan beszélgetésbe, amiben már én sem feltétlenül szakemberként, inkább magánemberként vagyok jelen. Tanáccsal nem láthatlak el, de segíthetek azzal, hogy meghallgatlak és ha azt látom "rossz" irányban gondolkodsz, újra és újra rámutathatok arra, amit az elemzés eredménye alapján jobbnak vélek.

Feldolgozni, megérteni és kezelni a grafológiai analízist, őszintén szembe nézni magaddal első blikkre nem feltétlenül felüdülés - de másodikra már az lehet.

Tény, hogy ami az egyik embernek beválik, az nem biztos, hogy a másiknak is megoldással szolgálhat, főleg ha nagyobb probléma húzódik meg viselkedésének, gondolkodásának, életvitelének hátterében.

PÉLDAKÉP.

Hogy konkréten van-e köze ennek a témának a grafológiához, nem tudom, mégis szeretnék beszélni róla, mert...

Nos, szerintem mindenki emlékszik még, amikor a suliban időről-időre megkérdezték, hogy ki a példaképed, van-e egyáltalán. Ilyenkor "illett" mondani valakit, mert milyen ember az olyan, akinek nincs példaképe, akire felnézhet, akit iránymutatónak, követendőnek tart. Atyaég, kit mondjak? Jó lesz Petőfi, vagy az aktuális miniszterelnök? Kit, milyen nagy nevet mondjak?

Felnőttként már sokkal egyszerűbb dolgom lenne. Már tudnám, hogy mit válaszoljak erre a kérdésre. Nagyon szép dolog, ha egy ismert előadóművész, vagy egy sportoló a teljesítménye, tehetsége miatt követendő példa számunkra, de sokszor nem kell olyan "magasra" tekintenünk. Elég ha körbenézünk magunk körül.

Az az anyuka vagy apuka, aki egyedül neveli fel a gyermekét. Az a szülő, aki éjt nappallá téve tesz a családjáért. Aki a beteg hozzátartózójának a megfelelő orvosért bejárja az egész országot. Aki a súlyos beteg gyermekének az ágya mellett van napi 24 órában. Aki töretlenül megy előre egy általa kitűzött célért.

A felsoroltak közül mindegyikre van példa a közvetlen környezetemben és szerintem mindenkiében. De ezek az emberek nincsenek előtérben, amit tesznek az nem látványos.

És mi van azokkal, akik miközben ápolnak valakit, dolgoznak valakiért, gyógyulnak egy testi vagy lelki betegségből, küzdenek valamiért, feladják? Akik azt mondják, elegem van, nem csinálom tovább, nincs értelme, elfáradtam... majd fogják magukat, újra felállnak és folytatják, teszik tovább a "dolgukat". És úgy is teszik, úgy is küzdenek, hogy csak a remény a társuk az úton senki és semmi más.

Ők mind-mind példaértékűek és megérdemlik az elismerő, a köszönő, dicsérő szavakat. Ők mind útmutatóak lehetnek a számunkra.

Mindannyian teszünk valami jót, mindenkiben vannak értékes, szeretni, tisztelni való tulajdonságok, vonások. Csak észre kell őket venni.

Néhány ember számára pedig mi magunk vagyunk a példakép.

Mindig, mindent meg akarunk magyarázni!

Igen, valószínűleg semmi nem véletlenül és "csak" történik velünk. Oka, célja van annak, akikkel találkozunk, ami ér bennünket, hogy másra ma süt a nap, mi viszont a viharban vacogunk.

Szerintem nincsenek véletlenek, viszont sokszor, akárhogy is keressük, nem találjuk az okokat, a miértekre a választ.

Azzal, hogy mindenre választ akarunk kapni - vagy annak hiányában kreálunk egyet -, azt akarjuk elérni, hogy az adott történés kézzelfogható, általunk kontrollálható legyen.

Pedig néha el kell fogadni és csak megélni a megmagyarázhatatlant. Vannak dolgok, amikre csak később lesznek szavak!

Sokszor érzi az ember úgy, bárcsak más életet élhetne, mással, más körülmények között, vagy hátat fordítana a munkájának és kipróbálná magát valami újban.

Mert eljutva egy bizonyos ponton az életben rádöbben, nem ezt akarta, nem erre vágyott, nem így tervezte, nem ezt érdemli, valami hiányzik.

Ilyenkor jó lenne venni egy 360 fokos fordulatot, gyökeresen megváltoztatni azt, amiben élsz. 

Szerintem a 360 fokos fordulat már bukta, mert ugyanoda térsz vissza, ahonnét elindultál, ezért kár strapálni magadat. Gyökereink adottak, hozzánk tartoznak, nem lecserélhetőek és szükségünk is van rájuk, azok nélkül elveszítenénk a kapaszkodónkat.

Persze jó lenne hirtelen kiszakadni abból, amiben vagy és mint a google map figurát áthelyezni egy másik koordinátába, de hidd el az sem lenne jobb.

Inkább fogd magad, lépj rá arra az útra, amelyet jónak hiszel és fokról-fokra lépegess előre.

A HÁLA VILÁGNAPJA.

Tudom, megint egy világnap...

..., de ha máskor nem, legalább ilyenkor elgondolkodik az ember azon, mond-e, jelent-e számára valamit az, amiről az adott nap szól. Vagy éppen nem gondolkodik el rajta, mert fel sem tűnik, hogy a mai napban van valami plusz.

A hála - szerintem.

Ha azt kérdezed mi a hála, akkor szerintem az a jó válasz: Az, amikor valakinek valamiért köszönetet mondasz. Azért mert kedves veled, mert segítőkész, mert tesz, tett érted valami olyat, amitől a pillanatod, a napod, az életed egy kicsit több lett.

A mai világban szerintem "elfelejtünk" hálásak lenni. Természetesnek vesszük az elénk letett ebédet, a szekrényben lógó szép ruhát, hogy a másik mindig ott van, ha szükségünk van rá. És ami természetes, az egy idő után elvárássá alakul át, amiért nem "jár" hála! Elvárás, hogy kapjunk. Mindegy miről van szó. Figyelemről, ajándékról, szeretetről. Jobb esetben odavetünk egy köszönömöt, mert jól neveltek vagyunk, de fel sem mérjük, hogy a másik mit, milyen áron tett meg értünk. Hogy idejét, energiáját, pénzét, tudását, vagy akár a szívét is kitette értünk. Megköszönjük, de nem jár át bennünket a hála érzése, mert magától értetődő, hogy újra és újra kapunk.

Pedig a hála érzése nem csak annak jó, aki felé kinyilvánítjuk, akinek megköszönjük, hogy jót tett velünk, hanem annak is, aki érzi. Ez nem azt jelenti, hogy mindig mindenkinek hajbókolni kell, ha megmozdul értünk, de észre kell vennünk, meg kell látnunk annak az értékét, amikor valaki tiszta szívvel, segítő szándékkal tesz értünk.

Ugye ismerős? Ha szeretünk valakit nem gondolkodunk, nem hezitálunk, hogy megtegyünk valamit, ami az ő jobb kedvéhez, jobb közérzetéhez, jobb körülményihez hozzájárul, hanem kérdés nélkül akár tűzbe is megyünk érte. Cserébe nem várunk tőle semmit, hiszen az adás alapvetően egy önzetlen cselekedet. Mégis mennyire jó érzés, ha megköszöni szóval vagy egy viszontcselekedettel a másik az "erőfeszítésünket". Ha csak mindig adsz és adsz és adsz egyszer csak "elfogysz", ha nem kapsz viszonzást. Ha te nem töltődsz újra, akkor el fog tűnni belőled a másikért való tenni akarás érzése, mert csak az tud adni, akinek van miből. Ezért nem mindegy, hogy érzel-e és kimutatod-e a háládat, amiért saját lelked és szociális kapcsolataid is hálásak  lesznek.

Mutatok nektek egy, az érzelmeket ábrázoló diagramot és annak rövid magyarázatát.

A duktor - az írást adó személy - érzelmi intenzitása kiegyensúlyozatlan. Mind pozitív, mind negatív érzelmei gyorsan, hirtelen keletkeznek, de általában gyorsan csillapodnak is. Akarata kezdeményező- aktív, melynek értelmében céljaiért, a külső és belső akadályok leküzdésére tett erőfeszítései eredményesek. Döntéshelyzetben nem jellemző rá a hezitálás. Erős kiegyensúlyozatlan vérmérsékleti típus, akinek az érzelmei erősek, hevesek, de rövidek. Impulzív, hirtelen, olykor meggondolatlan. Cselekedeteit gyakran meg is bánja. Lelkes, kezdeményező, kritikus, sőt szkeptikus is lehet. Agresszió nem jellemzi, de erős akarat igen, kiáll azért és megvédi azt, ami az övé, legyen az gondolat, érzés, vélemény. Gyakorlatias, kivitelező típusú ember, a hétköznapok, az érzelmek kerülnek előtérbe. Intellektuális élmények megélésére nem törekszik és az ösztönerőnél is erősebb a gyakorlati irányultsága. Érzelmeinek megnyilvánulása spontán történik, nem fékezi tudatosan, nem tartja vissza saját impulzusait. Az őt ért ingerekre érzékenyen reagál. Mindenről van véleménye, amit szeret is megosztani másokkal. Mivel a duktor bizonytalan önmagában, igyekszik kerülni azokat a helyzeteket, amelyek számára kudarccal végződhetnek. Jó a frusztráció tűrése, akadályoztatás esetén is képes kitartani eredeti célja mellett. Gátlások nem akadályozzák a külvilág, a másik felé haladásban. Több, de számára kevésbé jelentős emberi kapcsolatot ápol.

"Az élet rövid, az alkalom múlékony, a kísérletezés veszélyes, a döntés nehéz."- Hippokratész

Döntéshelyzetben, bármi is legyen a tét, első körben a szívünk fog megszólalni. Érzelmeink hatása alá kerülve latolgatjuk, hogy mi mellé tegyük le a voksunkat. Ekkor kapcsol be az ész, ami egy féket iktat az érzelmek útjába, nehogy túlszaladjanak.

Fantasztikus! Akkor most mi legyen?

A szíved nem véletlenül terelget az egyik felé. Tudja, hogy testednek, lelkednek az tenne jót, ha azt választanád, akkor lennél boldog. Az eszed egy védekező mechanizmust beindítva meghúzza a vészféket, azonnal megálljt parancsolva az érzéseidnek.

Kezdetét veszi a hezitálás, a szorongással teli belső harc, ami kinél gyorsabban, kinél lassabban zajlik le.

Személyiségkép felállításnál látni fogom magát a folyamatot és annak eredményét is. Hogy szívvel, lélekkel élsz vagy a józan (!) ész vezérel inkább. Esetleg kéz a kézben, hol az egyik, hol a másik, hol kompromisszumot kötve egymással

terelgetik az életedet.

ÉRZELMI ÉLET.

Személyiségünk fontos meghatározója, hogy milyen érzelmek dolgoznak bennünk, azokat hogy kezeljük, mennyire befolyásolják a mindennapjainkat.

Egyáltalán mennyire engedjük be őket az életünkbe, mennyire vagyunk nyitottak rá, milyen szinten járják át a lelkünket, miként dolgozzuk fel őket.

Milyen vérmérsékletűek vagyunk, milyen intenzitású érzelmeink tartalma. A bennünk munkálkodó érzések milyen módon nyilvánulnak meg.

Az érzelmek találkozása belső gátlásainkkal mit eredményez. Hogy viszonyulunk a frusztrációhoz, mit teszünk konfliktushelyzetben.

Érzelmeink megfelelő kezelése, megélése, személyiségünkbe beépülve hajtóerőnk is lehet, mely segíti kiteljesedésünket, elutasítás, gátolt érzelemkifejezés esetén gyeplőként tarthat vissza bennünket!

Állandó érzelmi beállítottságunk és pillanatnyi lelkiállapotunk fogja meghatározni, hogy másokhoz milyen érzelmi szinten fogunk kötődni, mennyire leszünk nyitottak, szenzibilisek az ő problémáira, nehézségeire, egyáltalán mennyire tudunk túllátni önmagunkon.

Érzelmi mutatóink és mentális jellemzőink fogják megmutatni, hogy a szívünkre vagy az eszünkre hallgatunk inkább döntéshelyzetben. Az egyik illetve a másik által sugalltakat hogy tudjuk összhangba hozni, okoz-e nehézséget a kettő közötti egyensúly megteremtése, megtartása.

"Túlságosan is könnyű börtönt építeni a fájdalmainkból."- Edith Eva Eger

Aki éppen a saját börtönében ül, az most zokon veheti ezeket a szavakat, hiszen nem ő választotta, nem ezt akarta, pocsékul érzi magát bezárva önön börtönében. Tehát egy ilyen kijelentés most bántó lehet a számára.

Pedig gondolj csak bele...

Azt gondolod odabent biztonságban vagy? Dehogy is! Az, ahol vagy, bezárva saját önpusztító, önromboló gondolataiddal együtt, csak egy látszólagos biztonságot nyújt. Kicsit sem vagy jobb helyen, mint idekint.

Igen, nem egyszerű elfordítani a lakatban a kulcsot és magad mögött hagyva mindazt amiben eddig éltél - éltél egyáltalán? - kilépni a rácsok mögül, de ahhoz, hogy igazi önmagad kibontakoztathasd, hogy boldog lehess jó lenne, ha megtennéd.

Ha nem tudod megtenni, mert nehéz, ne ostorozd magad, tényleg nem egyszerű. Az első és egyben legnehezebb lépés sajnos nem kihagyható. Elfogadni magadat, érzéseidet, vágyaidat, megbocsátani magadnak az el sem követett (!) bűneidet. Leszedni a magad vagy mások által rád ragasztott címkéket és meglátni alatta azt, aki igazán te vagy. Na ez sokszor valóban megugorhatatlan falnak látszik, de ha csak egy ici-picit is úgy érzed nem jó odabent, próbáld meg, próbálj meg kilépni.

És, hogy miért egyszerűbb bent csücsülni? Mert ott nincs meló. Illetve, ha jobban belegondolsz nagyon is van, csak az a meló arról szól, hogy egyre jobban leépíted magadat. A kinti "feladatod" viszont sokkal érdekesebb, izgalmasabb, és szebb.

De az sem baj, ha nem megy egyedül, akkor legalább add ki a rácson a kulcsot, ami a kezedben van, hogy segíthessen valaki.

FÉLELMEINK.

Sokan abszolút tisztában vannak saját félelmeikkel. És ha már tudod mitől ódzkodsz, mitől érzed magad kellemetlenül, igyekszel távol tartani magadat tőle, hogy a viszonylagos (!) lelki nyugalmadat nehogy megborítsa az, amivel szembesülnöd kellene.

Mivel a legtöbb orgánum azt sulykolja, nézz szembe a félelmeiddel, mert az szolgálja a fejlődésedet, ezért én ezt a részt most átugranám, amúgy is már többször leírtam mi ezzel kapcsolatban a véleményem.

Észrevetted már, hogy oké, te nagy ívben elkerülöd ezeket a helyzeteket, de a helyzet viszont nem kerül el? Így vagy úgy, de meg fog találni az, amitől tartasz. És ha már megtalál, akkor jól meg is gyötör, vagy, ha ma időben észreveszed és kitérnél előle, akkor holnap úgy fog eléd toppanni, hogy ne legyen lehetőséged a menekülésre.

Tehát előbb vagy utóbb, ha magadtól nem akarsz szembenézni az oroszlánnal, akkor ő majd megkeres és előcibálva az odúdból, rákényszerít a találkozásra.

Persze jó is lenne, ha csak egy adott oroszlánnal kellene szembesülnünk, de általában egy egész csapatnyi vár ránk valahol.

Viszont bárhogy csűrjük-csavarjuk, a lényeg, ha nem mered felvenni a kesztyűt és nem foglalkozol azzal, ami a szorongásidat előidézi, akkor burokba zárod magadat és nem megélni fogod az életedet, hanem nap, mint nap csak a túlélésre fogsz játszani! Az egész életed a menekülésről fog szólni, ahol futsz a problémáid elől, miközben minden utcasarkon hol az egyikbe, hol a másikba fogsz beleütközni. És ebben a végeláthatatlan hajszában soha nem leli meg a lelked a nyugalmat.

Természetesen, ha valami bánt, nyomaszt, akkor amúgy is jobban ki van hegyezve az ember figyelme - érdeklődése is (!) - mindenre, ami a szorongás forrásával kapcsolatba hozható és a vonzás törvénye érvényesül. Be fogod vonzani, amitől félsz.

Nézzétek csak! Ilyen a szociabilitás diagramjának nagyon rövid elemzése.

Az írás adója a közösséghez extrovertáltan közelít. Beilleszkedése, alkalmazkodása könnyed és természetes. Alkalmazkodását nem nehezítik kényszeres, gátlásos attitűdök, viszont csak addig hajlandó alkalmazkodni, amíg az neki is jó. Dolgozik benne szereplési vágy, meg kívánja mutatni önmagát. Igényli a szociális kapcsolatokat, közösségi ember, de közösségben is önálló, független személyiség.

Kapcsolatteremtése gyors és közvetlen. Igényli is a társas kapcsolatokat, ezért kezdeményező típus.

Gondolkodása Én-kiindulású, Egocentrikus. A világot saját maga központba állításába szemléli, a környezetet ebből a szemszögből képes figyelni, megtapasztalni. Kevésbé képes beleélni magát a másik ember helyzetébe, annak nézőpontjából látni a dolgokat. Szubjektív, önmagát tekinti minden jó, vagy rossz tulajdonság mércéjének. Döntéseit szereti egyedül meghozni. Kevésbé tűri a konfliktust, ennek ellenére nem kerüli az ilyen helyzeteket, s ha kell szembe is néz velük.

Az ÉN-hez való viszony után ez a kedvencem. Társadalmi megítélésünk ugyanis az alapján történik, hogy álljuk meg a helyünket a nagyvilágban, mit érünk el benne. Társadalmi szempontból az határoz meg minket, ahogy és amit ott teszünk. (Engem azonban jobban érdekel, hogy a "HOGY" mögött milyen okok húzódnak meg. A miértekre adott válasz ugyanis szerintem sokkal fontosabb.)

SZOCIABILITÁS.

Attól még, hogy valahová be tudsz illeszkedni, nem biztos, hogy oda is tartozol!

Hogy szűkebb és tágabb környezetedben hogy viselkedsz, az annak a függvénye, hogy önmagaddal milyen a kapcsolatod. Minél jobban értékeled azt, aki vagy, minél biztosabb vagy önmagadban, minél nagy az önbecsülésed, annál könnyedebben mozogsz szociális térben. 

Ha személyiségednek ezt a szegmensét vizsgálom, akkor látni fogom az írásjegyeidből, hogy van-e a beilleszkedésre igényed, és ha igen, azt milyen formában és milyen céllal teszed. Társas kapcsolataidban mekkora a dominanciaigényed, azt milyen formában érvényesíted.

Tudsz-e, akarsz-e alkalmazkodni egy adott közösségben a többiekhez és ott hogy érzed magadat. Van-e autonómiára igényed, az mekkora, és meg tudod-e őrizni a szuverenitásodat több ember társaságában, vagy magukkal ragadnak és feladva az önállóságodat, tőlük teszed függővé a hangulatodat és engedsz a befolyásolási szándékuknak.

Arra is választ kapok, hogy számodra mekkora a jelentősége a mások, rólad kialakított véleményének. Képes vagy-e önmagadat annak látni, amilyen valójában vagy. Esetleg annak alapján mondasz magadról ítéletet, amilyennek a környezeted lát. Külső - vagy belső kontroll vagy-e.

"Ahogy másokról vélekedsz, azzal önmagadat is minősíted." Byron Katie

Ha valakit nem ismerünk, és csak hallunk róla valamit, akkor akaratlanul is arra fogjuk alapozni a véleményünket, amit a másik ember mond róla. Pedig nem is ismerjük, pusztán azt hallottuk, hogy..... tehát az ismeretlen már mínuszból vagy jó esetben pluszból fog indulni nálunk, attól függően milyen infókat kapunk róla.

Ha leülsz valakivel beszélgetni, óhatatlanul előjön egy harmadik, negyedik, .... személy, akiről lehet beszélgetni, akit jól ki lehet vesézni.

Figyeld meg magadat vagy a beszélgetőpartneredet!

Ha nem ismeri el a kitárgyalt ember érdemeit és csak a rosszat látja meg benne, akkor több mint valószínű, hogy irigység, féltékenység vagy rosszindulat dolgozik benne. Ő az, aki harci vérebként fogja várni a másik ember bukását, meghasonulását, hibázását.

Ha te magad vagy ilyen, akkor érdemes elgondolkodnod, hogy veled minden rendben van-e, megalapozott-e a véleményed, jogod van-e a becsmérlő szavakhoz!

Ugye ismerős a helyzet: Benyitsz egy olyan helyre, ahol több ember beszélget és... hirtelen mindenki elhallgat. Oké lehet véletlen - nincsenek véletlenek -, de ha mondjuk az már a 112-dik alkalom, akkor lehet hogy mégsem véletlen.

Vagy: Körülötted mindenki egy emberként fúj, rúg, csíp valakire és közben arra gondolsz, vajon mikor te nem vagy ott, rólad, veled kapcsolatban milyen vélemények fogalmazódhatnak meg.

Miért így alkot az egyik ember a másikról véleményt, miért akkor és úgy, amikor nem tudja magát megvédeni? Miért alkot egyáltalán bármiféle véleményt?

Azt szoktuk mondani: Á, ne is foglalkozz vele! Engedd el! Nem számít ki, mit mond!

Szerintem csak annak a véleménye számítson, akinek a tiéd is fontos! A többi pedig csak arra jó, hogy megtud milyen ember a másik, aki a szavaival inkább saját magát minősíti, mint téged.

AZ ÖNGYILKOSSÁG MEGELŐZÉSÉNEK VILÁGNAPJA.

Minden Világnapnál nem ragadok le, bár mindegyik ébreszt bennem gondolatokat, de van, amelyik jobban foglalkoztat közülük.

Nem véletlenül. Magyarország élvonalbeli helye az öngyilkossági hajlam terén mindenképpen arra ösztönöz, hogy legalább pár sort írjak róla. Grafológusként pedig különösen fontosnak tartom, hogy ne menjek el szó nélkül a téma mellett.

Ahány ember, annyi indok. Mindenki tud valamilyen magyarázatot adni, hogy: Miért?

A gondolat, hogy eldobja valaki magadtól az életet soha nem villámcsapásként fogalmazódik meg benne. Annak jól megalapozott, kijárt és "cselekvésre érett" előzménye van.

Van, hogy valamilyen mentális betegség kísérőjeként jelenik meg. De megelőzheti egy rövidebb-hosszabb stresszesebb, kilátástalanabb, reményvesztett, depresszív időszak, amelyben elveszíti az ember saját magával és a környezetével is a megfelelő kapcsolatot. A kérdéseire - ha vannak egyáltalán - önmagától és másoktól sem kap olyan választ, ami kisegítené a gödörből és bármerre fordul nem leli a kiutat.

Előfordul, hogy nem is látsz - mert nem küld - jeleket, amelyekből arra következtetnél, hogy bajban van a másik, vagy ha látod is, nem gondolod, hogy a legrosszabbra készül.

A jelek nem is mindig egyértelműek, könnyen betudhatók egy kis "összezuhanásnak".

Soha nem tudhatjuk kiben mi játszódik le, kinek milyen nehézségekkel kell megbirkóznia, milyen harcai vannak. Szóval ne ítéletet mondjunk, inkább nyújtsunk segítő kezet, ha látjuk, hogy valami nem stimmel benne, körülötte. Szerintem mindig van kiút, még ha olykor nehéz is és hosszú.

Mivel legutóbb az ÖSZTÖNTÖREKVÉSEKRŐL esett szó, mutatok egy erről szóló diagramot és annak rövid magyarázatát.

Az írást adót intenzív ösztönerők hajtják, ösztönkésztetései, vágyai motiválják viselkedését. Minél intenzívebb az ösztönerő, a viselkedése annál irreálisabb, impulzívabb, ösztönvezéreltebb, kielégítetlen szükségleteit igyekszik minél több inger, élmény begyűjtésével csillapítani.

Igaz ezek csak rövid időre elégítik ki, ezért mindig újabb és újabb után kell kutatnia. Közösségi ember, de igyekszik megtartani önállóságát, független szellemiségét. Alacsony intimitásfok jellemzi, azaz intim kapcsolatok felvállalása, annak kezelése gondot jelenthet számára. Orális típusú ember, aki nagyvonalú, kicsit hanyag, nemtörődöm, ezért a kudarccal járó helyzeteket jól viseli, általában minden lepereg róla. Elfojtások nem jellemzik. Ami másnak kínos, tiltott, esetleg veszélyesnek tartott vágy és száműzni akarja a tudatából, az számára természetes.

Kicsit türelmetlen, mindent hamar, gyorsan szeretne megkapni, elérni. Érzelmeit, gondolatait, véleményét szívesen megosztja másokkal.

A te döntésed kinek mennyit mutatsz meg magadból.

Azt szoktam mondani, szerencsés vagyok, mert minden nap írok kézzel, így ha akarnám sem tudnám nem észrevenni a kézírásomban, ha baj van bennem, velem...

Az az orvos, aki meggyógyít, ha beteg vagy, ugyanúgy megbetegedhet, mint te. Az a kineziológus, aki oldja a feszültségeidet, lehet, hogy sokkal zaklatottam, mint amilyen te vagy. És én is miközben igyekszem segíteni neked ugyanúgy küzdök a napi ezzel-azzal, mint te.

Kisgyermekkortól kezdődően mindannyiunkat értek már atrocitások, emeltek rá kezet, sértettek meg kemény szavakkal vagy csalódtunk, lettünk valakinek vagy valaminek az áldozatai. Ha akkor megtanították neked, hogy hogy kezeld ezeket a helyzeteket, hogy éld meg, dolgozd fel és engedd el, vagy tanulj belőlük, akkor felnőttként könnyebb dolgod lesz, mert kaptál a kezedbe egy megküzdési technikát.

De ha már akkor a családod, a környezeted is tologatni, halogatni, rejtegetni kezdte a problémákat, akkor az fog beléd ivódni, hogy ha baj van hallgatni, eltussolni, kihátrálni kell a nehézségből.

Mi ezzel a baj? Csak annyi, hogy így működik a szőnyeg alá pakolgatás! Sokszor azt gondoljuk csak mi vagyunk megáldva, csak nekünk rossz, csak mi kapjuk a sorstól a pofonokat. Pedig nem. Mindenkinek megvan a maga története, amiről tudna mesélni, mindenkinek van otthon egy szőnyege, amiről sejtésünk sincs mit takarhat!

Olyan nincs, hogy minden happy az életedben, viszont a rossz, kellemetlen dolgokhoz való "jó" hozzáállás segíthet kikecmeregni egy vacakabb helyzetből.

A legtöbben nem vagyunk szerencsések, mert irdatlan mennyiségű elfojtott, ki nem mondott, át nem beszélt sérelmeink gyűltek össze a mögöttünk álló évek alatt.

Ezeket a sérelmeket kezeletlenül betoltuk a szőnyeg alá, az emlékeket rejtő polc legtetejére, a tudatalatti egyik rekeszébe. Feldolgozatlanságuk miatt mindig ott lesznek bennünk valahol, ahonnét időről-időre elővehetjük és leporolva őket felidézhetjük kitől, miért, mikor kaptuk. Pont annyit foglalkozva vele, hogy újra magunkba lőjük azt a méreginjekciót, ami egy időre megint fertőzi testünket, lelkünket, az életünket.

(Tudom miről beszélek, nekem is volt részem olyan dolgokban - szexuális-, testi-, lelki abúzus, szeretetnélküliség -, ami el lett tusolva, és volt-nincs. Ja, nem! Mégiscsak megtörtént, mert én emlékszem mindenre és a félig beforrt sebeim, a jelenemre gyakorolt hatás miatt nem is engedik meg nem történté tenni.)

Bármi is történik velünk, legyen az jó vagy rossz - most itt az utóbbira fókuszálunk -, az meg fogja határozni későbbi életünk alakulását. Ha csorba esik rajtunk, az lehet egy pillanat műve is, de hatását egy életen át érezhetjük, kínlódhatunk, küzdhetünk.

A kézírás vizsgálata során alig van olyan ember, akinél nem látok kisebb-nagyobb feszültséget, szorongást. De nem mindegy, hogy ez az élet mely területén fog teret ölteni, kiteljesedni. Van, akinél önértékelési zavarokat, párkapcsolati problémákat okoz, van, akinél a szociális térben való mozgást fogja akadályozni, kommunikációs, érvényesülési blokkot állít.

Azt gondolom minden ember életében el kell, hogy jöjjön az a pont, amikor szanálást végez. Amikor azt mondja elég! Ilyenkor újra szembesülni kell azzal, ami fáj, de saját magunk - és sokszor szeretteink - érdekében meg kell szabadulnunk attól, amit oly szorgosan gyűjtögettünk.

Mert kivétel nélkül mindenki megérdemli a boldogságot, csak van akinek jobban meg kell küzdenie érte.

Biztos nem véletlen, hogy ebbe belebotlottam.

Ez igaz rád is, rám is..., mindenkire.

Amikor magadról, másról, egy helyzetről azt gondolod, amit ... az még nem azt jelenti, hogy úgy is van.

Amikor kézírást elemzek, akkor azt fogom látni, hogy te milyennek látod magadat, de az nem biztos, hogy azonos lesz azzal, amilyen valójában vagy.

Azt fogom látni, te mit érzel más emberek társaságában, a partnerkapcsolatodban, de azok " pusztán" a te érzéseid, amik nem biztos, hogy a valóságot fogják tükrözni.

A benned megszülető gondolatok a személyiségedet, és nem feltétlenül a valóságot fogják elém tárni.

Kép forrása: Pinterest