AZ ÖNGYILKOSSÁG MEGELŐZÉSÉNEK VILÁGNAPJA.

Minden Világnapnál nem ragadok le, bár mindegyik ébreszt bennem gondolatokat, de van, amelyik jobban foglalkoztat közülük.

Nem véletlenül. Magyarország élvonalbeli helye az öngyilkossági hajlam terén mindenképpen arra ösztönöz, hogy legalább pár sort írjak róla. Grafológusként pedig különösen fontosnak tartom, hogy ne menjek el szó nélkül a téma mellett.

Ahány ember, annyi indok. Mindenki tud valamilyen magyarázatot adni, hogy: Miért?

A gondolat, hogy eldobja valaki magadtól az életet soha nem villámcsapásként fogalmazódik meg benne. Annak jól megalapozott, kijárt és "cselekvésre érett" előzménye van.

Van, hogy valamilyen mentális betegség kísérőjeként jelenik meg. De megelőzheti egy rövidebb-hosszabb stresszesebb, kilátástalanabb, reményvesztett, depresszív időszak, amelyben elveszíti az ember saját magával és a környezetével is a megfelelő kapcsolatot. A kérdéseire - ha vannak egyáltalán - önmagától és másoktól sem kap olyan választ, ami kisegítené a gödörből és bármerre fordul nem leli a kiutat.

Előfordul, hogy nem is látsz - mert nem küld - jeleket, amelyekből arra következtetnél, hogy bajban van a másik, vagy ha látod is, nem gondolod, hogy a legrosszabbra készül.

A jelek nem is mindig egyértelműek, könnyen betudhatók egy kis "összezuhanásnak".

Soha nem tudhatjuk kiben mi játszódik le, kinek milyen nehézségekkel kell megbirkóznia, milyen harcai vannak. Szóval ne ítéletet mondjunk, inkább nyújtsunk segítő kezet, ha látjuk, hogy valami nem stimmel benne, körülötte. Szerintem mindig van kiút, még ha olykor nehéz is és hosszú.