Azt szoktam mondani, szerencsés vagyok, mert minden nap írok kézzel, így ha akarnám sem tudnám nem észrevenni a kézírásomban, ha baj van bennem, velem...

Az az orvos, aki meggyógyít, ha beteg vagy, ugyanúgy megbetegedhet, mint te. Az a kineziológus, aki oldja a feszültségeidet, lehet, hogy sokkal zaklatottam, mint amilyen te vagy. És én is miközben igyekszem segíteni neked ugyanúgy küzdök a napi ezzel-azzal, mint te.

Kisgyermekkortól kezdődően mindannyiunkat értek már atrocitások, emeltek rá kezet, sértettek meg kemény szavakkal vagy csalódtunk, lettünk valakinek vagy valaminek az áldozatai. Ha akkor megtanították neked, hogy hogy kezeld ezeket a helyzeteket, hogy éld meg, dolgozd fel és engedd el, vagy tanulj belőlük, akkor felnőttként könnyebb dolgod lesz, mert kaptál a kezedbe egy megküzdési technikát.

De ha már akkor a családod, a környezeted is tologatni, halogatni, rejtegetni kezdte a problémákat, akkor az fog beléd ivódni, hogy ha baj van hallgatni, eltussolni, kihátrálni kell a nehézségből.

Mi ezzel a baj? Csak annyi, hogy így működik a szőnyeg alá pakolgatás! Sokszor azt gondoljuk csak mi vagyunk megáldva, csak nekünk rossz, csak mi kapjuk a sorstól a pofonokat. Pedig nem. Mindenkinek megvan a maga története, amiről tudna mesélni, mindenkinek van otthon egy szőnyege, amiről sejtésünk sincs mit takarhat!

Olyan nincs, hogy minden happy az életedben, viszont a rossz, kellemetlen dolgokhoz való "jó" hozzáállás segíthet kikecmeregni egy vacakabb helyzetből.

A legtöbben nem vagyunk szerencsések, mert irdatlan mennyiségű elfojtott, ki nem mondott, át nem beszélt sérelmeink gyűltek össze a mögöttünk álló évek alatt.

Ezeket a sérelmeket kezeletlenül betoltuk a szőnyeg alá, az emlékeket rejtő polc legtetejére, a tudatalatti egyik rekeszébe. Feldolgozatlanságuk miatt mindig ott lesznek bennünk valahol, ahonnét időről-időre elővehetjük és leporolva őket felidézhetjük kitől, miért, mikor kaptuk. Pont annyit foglalkozva vele, hogy újra magunkba lőjük azt a méreginjekciót, ami egy időre megint fertőzi testünket, lelkünket, az életünket.

(Tudom miről beszélek, nekem is volt részem olyan dolgokban - szexuális-, testi-, lelki abúzus, szeretetnélküliség -, ami el lett tusolva, és volt-nincs. Ja, nem! Mégiscsak megtörtént, mert én emlékszem mindenre és a félig beforrt sebeim, a jelenemre gyakorolt hatás miatt nem is engedik meg nem történté tenni.)

Bármi is történik velünk, legyen az jó vagy rossz - most itt az utóbbira fókuszálunk -, az meg fogja határozni későbbi életünk alakulását. Ha csorba esik rajtunk, az lehet egy pillanat műve is, de hatását egy életen át érezhetjük, kínlódhatunk, küzdhetünk.

A kézírás vizsgálata során alig van olyan ember, akinél nem látok kisebb-nagyobb feszültséget, szorongást. De nem mindegy, hogy ez az élet mely területén fog teret ölteni, kiteljesedni. Van, akinél önértékelési zavarokat, párkapcsolati problémákat okoz, van, akinél a szociális térben való mozgást fogja akadályozni, kommunikációs, érvényesülési blokkot állít.

Azt gondolom minden ember életében el kell, hogy jöjjön az a pont, amikor szanálást végez. Amikor azt mondja elég! Ilyenkor újra szembesülni kell azzal, ami fáj, de saját magunk - és sokszor szeretteink - érdekében meg kell szabadulnunk attól, amit oly szorgosan gyűjtögettünk.

Mert kivétel nélkül mindenki megérdemli a boldogságot, csak van akinek jobban meg kell küzdenie érte.