Általános és középiskolás koromban is teljesen egyértelmű volt, hogy, ha fogalmazást írtam, a külalakra kivétel nélkül mindig 5-öst kaptam.

De miért is?

Mert szabály- és normakövető gyerekként, engedelmes, megfelelési kényszeres voltam. A környezetem megkövetelte, hogy az legyek, így az is voltam. Ha az adott keretből ki szerettem volna törni, egyből utamat állták, hogy ne járjon sikerrel a próbálkozásom.

A minap kezembe került egy 16 évesen, gimi 2. osztályában írt fogalmazásom, ami erősen formahangsúlyos, merev, minden egyediséget nélkülöző írásképet mutat.

Sokan örülnek, ha az ennyi idős gyerek szófogadó, nem tanúsít ellenállást és jól nevelt minden körülmények között. Igen ám, de a személyiség fokozatos kibontakozásának folyamata ideális esetben 3-4 osztályos korban elindul, 5-6 osztályos korban felerősödik és 7-8 osztályban erőteljessé válik.

Természetesen minden gyermeknél más ütemű a fejlődő képességek, megszerzett ismeretek beépülése a cselekedetbe, gondolkodásba, így a személyiségbeli változások is gyermekenként eltérőek.

Akárhogy is van, 16 éves korban már nagyon nem ott kell tartani, ahol annak idején én tartottam. Minél később engedünk teret a gyermek igazi énjének, annál nehezebben tud felépülni és kiteljesedni a személyisége. Amíg ez nem történik meg, addig olyan, mintha a nagyvilágból csak egy szobányi területen mozoghatna.

Na így lesz valaki "későn érő"!

Hagyni kell gyermekünket, hogy a maga ütemében alakuljon, váljon azzá, aki igazán ő maga. Terelgetni lehet, de engedni kell repülni, szárnyalni, saját hibáiból tanulni.

FÉNYKÉP

Régen, amikor még nem volt mobiltelefon, fényképezőgéppel készítettünk képeket. Csínján bántunk a kattintásokkal, mert ha jól emlékszem 24-36 kockás volt egy film és nagyon nem volt mindegy, hogy sikerül 1-1 fénykép, amit így is-úgy is elő kellett hívatni.

Manapság 1000 képet is készíthetünk "következmények" nélkül, hiszen, ha nem jó, ha nem sikerül, ha nem tetszik, csak törlöd és kész. Ezzel együtt viszont csökkent a fénykép igazi értéke és már nem is jó akárhogy, csak a tökéletessel vagyunk elégedettek. Csak a tökéletes fény, tökéletes beállítás és tökéletes beállás, tökéletes outfit, tökéletes háttér a jó.

Na, de nyúljunk vissza kicsit a múltba!

Mit érzel, mit gondolsz magadban, ha kezedbe kerül egy rólad készült gyermekkori, kiskamaszkori fényképed?

Ha még emlékszel a kép keletkezési körülményeire, akkor akár fel is tudod idézni, hogy akkor kikkel és hol voltál, hogy érezted magadat. Visszanézve feltörnek az emlékek, az érzések, vagy akár az ízek, egy hangult, ami akkor ott volt, amit akkor éreztél, ami körbevett.

Ezek az emlékek lehetnek szépek, kellemesek, jólesőek a léleknek, de felszakíthatnak sebeket, felzaklathatnak, elszomoríthatnak.

Én, ha nézem a gyermekkori fotóimat, nem magamat látom bennük, hanem "csak" egy kislányt. Olyan kislányt, akit ismerek. Tudom mit szeret, mitől fél, mi teszi boldoggá, mitől szorong, mire vágyik, mit érez, milyen gondolatok foglalkoztatják, ki szereti, ő kit szeret, ki hogy bánik vele. Tudom milyen élete van és tudom mi vár rá, az elkövetkezendő 10-20-30 évben, mi, ki lesz belőle.

Ha visszamehetnék az időben, és leülhetnénk gyermekkori önmagunk mellé, mit tennénk, mit mondanánk? Vigasztalnánk, bátorítanánk, megsimogatnánk, megölelnénk, hogy érezze fontos ? Mit tennénk? Megadnánk neki amiben hiányt szenved? Figyelmeztetnénk valamire? Mit tanácsolnánk neki, mi, akik látjuk milyen utat fog bejárni az elkövetkezendőkben? Mi, akik már tudjuk azt, amit ő még nem?

Talán jó is, ha nem mehetünk vissza, ha nem hajolhatunk le hozzá, mert, ha megtennénk, azzal, hogy közbeavatkozunk, megváltoztatnánk azt az utat, amit bejárna és nem azzá válna - válnánk -, akik most vagyunk.

Gyermekkori önmagunk örökké bennünk él. Az akkor megélt boldog pillanatok, fájdalmas élmények, emlékké válva, de örökre bennünk maradnak.

Az ember természetes, mindennapi cselekedetei közé tartozik a kézírás. 6-7 éves korunkban megtanuljuk, hogy milyen nagyra, mennyire kerekre kell írni betűinket. Hogy kössük egymáshoz, milyen távolságra helyezzük egymástól őket. A tanult normáktól való eltérést vizsgálja a grafológia és az eltérés mértéke és iránya alapján állítja fel személyiségképet, mely tulajdonságaink, viselkedés- és megküzdési technikáink, képességeink és készségeink csokorba gyűjtése.

Az emberi viselkedés nagyon hasonlít az állati viselkedéshez. Igaz alapvetően ösztön vezéreltek az állatok - a tudatosság emberi vonás -, de mégis hasonlóan érzünk, viselkedünk egy adott helyzetben. Például félelem esetén van, amelyik állat hátrálásba kezd, van, amelyik támadásba lendül. Van, amelyik a falkát vezeti, mert „vezető egyéniség”, míg a másik annak tagjaként járul hozzá a falka sikeréhez. Stb.

Embert és állatot nem lehet azonos mércével mérni, de azért elgondolkodtam, hogy lehetne-e…

Az állatok nem tanulnak írni, mégis van, amelyik ceruzát vagy ecsetet fog és kedve szerint rajzol, mázol. (Nem arról beszélek, amikor veréssel, kínzással bírják rá az állatot, hogy produkáljon valamit a vászonra!) Nem tanult formákat alkalmaznak, hanem „érzésből”, és „ahogy sikerül” készülnek a rajzaik. Finom mozgásokra sem képesek, így a nagyságnak és egyéb jellemzőknek nincs jelentőségük, de a formaalkotás, a vonalképzés, annak minősége – szögesebb, lágyabb alakítása – a nyomaték, azért lehet, hogy adhat némi infót az állat természetéről.

Vagy ezt most túlgondolom?

Azon kívül, hogy fontos mivel írsz, az is számít, hogy hol és hogyan fogod az adott íróeszközt!

Az 1,5-2 éves gyerkőcök, ismerkedve a különböző íróeszközökkel, marokra fogva, nagy lendülettel, vállból indított mozgással próbálnak firkálgatni, nyomot hagyni a papíron, vagy bármilyen egyéb felületen.

Óvodáskor végére fog az a nyomaték, szem- és kézkoordináció, ceruzafogás kialakulni, ami az írásmozgás elsajátításához és alkalmazásához szükséges. Mivel minden gyermek finommozgásbeli és idegrendszeri érettsége más-más ütemben halad, így ez kinél előbb, kinél később alakul ki.

A gyerekek több ceruzafogási technikát kipróbálnak, mire a háromujjas ceruzafogást elsajátítják és azt alkalmazva megtanulják, hogy minél lejjebb fogják az íróeszközüket, annál koordináltabbak lesznek a vonalaik.

A helytelen ceruzatartás papírlapon megnyilvánuló jelei lehetnek az erős nyomaték következményeként képzett lyukak, a kitört ceruzavég által okozott vonalkisiklások, a koordinálatlan vonalképzések. A görcsös izommunka idővel ujjfájdalmat, könyök és vállfájdalmat is okozhat és hosszú távon frusztrációt, teljesítmény és szociális térben való szorongást is vonhat magával.

Tehát könnyen lehet, hogy a szociális problémákkal küzdő gyerekek "pusztán" a rossz ceruzafogás következményeit viszik át szociális térbe. Ezért is fontos a tanítónénik, szülők gyermekre irányuló figyelme az írástanulás kezdeti időszakában - is.

Van, hogy nagyon szar - bocsánat, de ez most így jött - az élet! Mert betegség gyötör, mert nem szeretnek, mert elment aki fontos volt neked, mert nem úgy élsz, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mert nem úgy nézel ki, ahogy szeretnél... Mert valami egy időre parkolópályára tett, mert valaki rommá zúzta az életedet. Úgy érzed több járna neked, jobb életre vagy hivatott!

Oké és mit teszel ekkor? Teszel-e egyáltalán valamit? Megmozdulsz-e magadért vagy csak az ágy szélén ücsörögve sorolod, hogy mit miért nem tudsz megtenni és miért rossz neked.

Igen, teljesen természetes - mert ez is a folyamat része -, hogy az adott trauma, csalódás, sikertelenség után, eleinte semmi nem megy és úgy érzed soha nem is mehet, de egy idő után az önigazoló kifogásaidat el kell felejtened és szembe kell nézned azzal, miért nem megy. Valóban lehetetlen megváltoztatni azt a helyzetet amiben vagy, vagy csak nem mered, esetleg lusta vagy és kényelmesebb másokat hibáztatni a körülményeid miatt, mint szembenézni a saját tehetetlenségeddel.

Egyszer azonban bezárul a kör és elfogy az időd! Ugye nem akarod ezt megvárni? Akkor állj fel és cselekedj!

Én is voltam olyan helyzetben amikor megadva magamat a körülményeknek, feladhattam volna. Vagy a múltam felé mutogatva mondogathattam volna, hogy elcsesztétek az életemet. És a vacak körülményeimben, az elcseszett életem romjai között ücsörögve sírhattam volna, hogy én vagyok a világon a legszerencsétlenebb. És meg is tettem. Sokáig hibáztattam másokat, mert hibáztak is. Kérdeztem a világmindenséget, miért velem történnek azok a rossz dolgok, amik az egész életemet determinálják. Sírtam, okoltam, mutogattam. Aztán rájöttem, hogy az idő megy, magától semmi nem áll helyre és nem kell, hogy a rossz dolgokkal egész életem végéig kézen fogva sétálgassak.

Miután jól kisajnálgattam magamat, felálltam és tettem magamért, mert egy bizonyos ponton túl már nem más, hanem én vagyok felelős az életemért! Tegyél kérlek te is!

A téged jellemző tulajdonságok ok-okozati összefüggésben állnak egymással!

Láncszemekként kapaszkodnak egymásba a téged jellemző vonások, így alkotva meg a teljes személyiségképedet. Egyik sem lóg ki a sorból, még ami látszólag "nem te vagy", az is szerves részed és fontos láncszeme a teljes egésznek.

Mondok egy példát! Ha te türelmes ember vagy, abból az következik, hogy jobban tudsz figyelni másokra, így nagy valószínűséggel megértő és empatikus is vagy. Jobban figyelsz saját magad testi-lelki jelzéseire és mások problémája is érdekel. Lassabb életritmusú, tervező, szervező típusú ember vagy, ami egy kontrolláltabb, tudatosabb belső vezetést sejtet. Döntéshelyzetben igyekszel átgondoltan cselekedni, amit olykor megnehezíthet a dolgok túlgondolása. Megfigyelő típus vagy, olyan akit nem csak az egész, de az azt felépítő részletek is érdeklik, nem siklik el felettük, viszont akár el is veszhet bennük. És még sorolhatnám...

Pedig csak egy tulajdonságot kezdtem bontogatni, de ez az egy, az egész személyiségedet behálózza.

Természetesen az is igaz, hogy a türelem egyéb tulajdonságainkkal kart karba öltve benned, bennem és mindenki másban eltérő árnyaltú képet mutat.

TÉRFOGLALÁSI IGÉNY.

Ahogy a az életben, a nagyvilágban viselkedsz, és amekkora helyet kívánsz belőle magadnak, azt a papírlapon az írástömböd nagysága, elhelyezése, a margóid mérete és formája, az aláírásod mérete és elhelyezése, a betűid és azon belül is az ovál betűid nagysága, a kezdő-, és végvonalak hossza fogja megmutatni.

De nem csak az számít, hogy mekkora a térigényed a világban, hanem az is, hogy mit kezdesz ezzel a térrel. Meg tudod-e tölteni, ki tudod-e használni, hogy érzed benne magad. Van, aki a kisebb térrel jobban, gazdaságosabban tud élni, míg van, aki a nagyban is csak lézeng és elfecsérli azt. Van, aki könnyedén megtölti feladatokkal, elfoglaltsággal, hobbyval, van, aki frusztrációval, szorongással teli érzésekkel igen, de tettekkel nem tölti meg.

Természetesen a papírlapon a mondanivaló nagyságával arányosan változhat a szövegtömb mérete, azonban a csatolt írásmintát adó hölgy mindig így ír. Az írástömb mérete, helyzete alapján látható, hogy nem kifejezetten habzsolja az életet, nem öleli keblére a világot, jobban érzi magát kisebb közösségben, mint nagyobban. Nem akar mindenhol ott lenni, nem exhibicionista, távolságtartás és kis térfoglalási igény jellemzi.

A téged körülölelő személyes térrel fogsz járni-kelni a világban. Hogy mekkora helyet fogsz benne elfoglalni, az a fizikai térigényedtől, az Én-jelentőségétől, annak megmutatására való hajlandóságodtól, az önérvényesítési-, figyelem iránti igényedtől függ.

Mekkora helyre van szükséged az otthonodon belül és mekkora teret engedsz magad mellett a családtagjaidnak? Mert ahogy kezeled a teret otthon, úgy fogod kezelni azon kívül is.

Természetesen előfordul olyan is, amikor a négy fal között többet megengedsz magadnak, de elhagyva azt már jóval visszafogottabban viselkedsz és fordítva, mikor otthon háttérbe vonulsz, de azon kívül bekebelezed az egész világot. (De ez már kicsit összetettebb viselkedést takar!)

Ugye ismersz olyan embert, aki elterpeszkedik, a hangja betölti a teret, gesztikulációi elnagyoltak és szélesek? Nos, ő minden valószínűség szerint felfokozott élettempóval él - de nem feltétlenül - és igyekszik nagy részt kihasítani az életből, így ennek megfelelően fogja kezelni íráskor a papírlapot is. Akit visszafogottabb tér- és mozgásigény jellemez a mindennapokban, annak betűi és térkihasználása is ezt fogja tükrözni az írás folyamata során.

SZEMÉLYES TÉR +.

Hogy a téged körülölelő személyes tér mekkora, és abba kit engedsz be, azt a kézírásodban a betűid nagysága, a betűid, szavaid, soraid közötti távolság, a páros betűk közötti kapcsolat és az n, m betűk szártávolsága mutatja meg. Soha nem csak az egyik, hanem ezek együttese!

A kisebb betűméret, nagyobb szó- és sortávolsággal kisebb térigényű, nehezebben oldódó, visszahúzódó embert takarhat. Ellenkező esetben a nagyobb betűméret, kicsi szó-, és sorközzel nagyobb tér - és kapcsolatigényű, esetleg tolakodó embert mutat.

(Az írásképben kombinálódhat a kis betűméret kis vagy eltérő szó-, és sortávolsággal, vagy nagy betűméret, eltérő vagy nagy szó- és sortávolsággal. Ezekben az esetekben azonban nem a világban elfoglalt hely meghatározásán van a hangsúly. Ekkor támaszigény, kiegyensúlyozatlanság, belső békétlenség, túlzott elkülönülés látható, a méret és távolság kombójától függően.)

A páros betűk közötti távolság és kötésmód arra fog választ adni, hogy az adott kapcsolatot megjelenítő betű párosban mennyire engeded magadhoz közel a másik felet és a kapcsolatban mekkora a saját térre az igényed. A kapcsolattól függően, ami lehet pár-, baráti-, munkahelyi-, szülő-gyermek-, vagy egyéb kapcsolat, mindenkit máshogy és máshová engedsz be az életedbe. Van, akit csak a társadalmi zónádba, van, akit a nyilvános zónádig, van, aki a személyes teredet is élvezheti, de csak nagyon kevesen jutnak el az intim szférádig.

SZEMÉLYES TÉR.

Nem vagyunk egyformák, így abban is különbözünk, hogy szociális térben mennyire engedünk magunkhoz közel valakit, illetve mi magunk hogy közeledünk másokhoz. Mindenkinél eltérő nagyságú az a terület, amiben szeret egyedül lenni és ahová csak a legszeretettebb embereket engedi be.

Magadon is megfigyelheted, hogy reagálsz mások közeledésére, mennyire érzed magadat felszabadultnak, feszültnek, egy-egy közeledés hatására. Természetesen a testi-lelki reakciód attól is függ, hogy egy számodra kedves, vagy kevésbé kedves személy igyekszik befurakodni ebbe a térbe és, hogy mennyire borítja fel a három lépés távolság elvét, "mit enged meg magának".

Van, aki megtartja a "tisztes"távolságot", van, aki berobban a másik személyes terébe kommunikáció során. Ha szívesen veszed, nem fog gondot okozni a fizikai közelsége, de ha nem, akkor tolakodásnak, túlzott bizalmaskodásnak fogod venni a feléd tett lépéseit.

Ez fordítva is igaz lesz. Ha te szeretnél beszélgetni valakivel és élvezni a társaságát, de megsértve a személyes távolságtartási igényét, túl sokat engedsz meg magadnak, akkor elutasítás, hátrálás lehet a közeledésedre a válasz. Ha nincs ellenére, akkor partnerként fog viselkedni a kialakult szituációban.

Mindenkinek feltérképezhető, jól behatárolható a személyes térigénye, mégis, ez a minket körülölelő láthatatlan tér plasztikus, így jól tud igazodni, formálódni a másik ember személyes teréhez.

SOK JÓ EMBER KIS HELYEN IS ELFÉR.

Miért is?

Ha szó szerint értelmezzük, akkor azért, mert nem gond számodra, ha kis helyen osztoznod kell mással. Tudsz és akarsz is alkalmazkodni egy ilyen helyzetben. Összezártság esetén toleranciát, segítőkészséget, megértést tanúsítasz. Nem nehezíted akadékoskodással, mert tudod, hogy az adott szituáció másnak sem egyszerű. Ha a "csapatban" mindenki ilyen, akkor nem lesz számotokra probléma kis helyen vagy nehéz körülmények között együtt lenni, együttműködni.

Másrészt! Emlékszel még arra az időre, amikor egy házban három vagy akár négy generáció is együtt élt? Ha nem is voltak mindannyian jó emberek, mégis mennyi alkalmazkodás, elfogadás, türelem kellett egymáshoz, ahhoz, hogy viszonylag zökkenőmentes, elfogadható életet élhessenek együtt. Akkoriban meg kellett elégedni az egy vagy két szobával, a mindenből kicsivel és kevéssel. És még így is jutott mindenkinek. Olyan hogy személyes tér, tér- és távolságigény, nem is létezett.

Ezzel ellentétben ma nagy házakban lakunk, ahol két generáció is alig fér meg egymás mellett és ahol mindenkinek igénye van a saját külön kuckóra. Nehezen alkalmazkodunk, nehezen nyitjuk meg, és engedünk be a személyes terünkbe másokat.

Neked mekkora személyes térre van igényed? És e tér nagysága a papírlapon hogyan ölt formát?

Nos, erről majd legközelebb.