Van, hogy nagyon szar - bocsánat, de ez most így jött - az élet! Mert betegség gyötör, mert nem szeretnek, mert elment aki fontos volt neked, mert nem úgy élsz, ahogy a nagy könyvben meg van írva, mert nem úgy nézel ki, ahogy szeretnél... Mert valami egy időre parkolópályára tett, mert valaki rommá zúzta az életedet. Úgy érzed több járna neked, jobb életre vagy hivatott!

Oké és mit teszel ekkor? Teszel-e egyáltalán valamit? Megmozdulsz-e magadért vagy csak az ágy szélén ücsörögve sorolod, hogy mit miért nem tudsz megtenni és miért rossz neked.

Igen, teljesen természetes - mert ez is a folyamat része -, hogy az adott trauma, csalódás, sikertelenség után, eleinte semmi nem megy és úgy érzed soha nem is mehet, de egy idő után az önigazoló kifogásaidat el kell felejtened és szembe kell nézned azzal, miért nem megy. Valóban lehetetlen megváltoztatni azt a helyzetet amiben vagy, vagy csak nem mered, esetleg lusta vagy és kényelmesebb másokat hibáztatni a körülményeid miatt, mint szembenézni a saját tehetetlenségeddel.

Egyszer azonban bezárul a kör és elfogy az időd! Ugye nem akarod ezt megvárni? Akkor állj fel és cselekedj!

Én is voltam olyan helyzetben amikor megadva magamat a körülményeknek, feladhattam volna. Vagy a múltam felé mutogatva mondogathattam volna, hogy elcsesztétek az életemet. És a vacak körülményeimben, az elcseszett életem romjai között ücsörögve sírhattam volna, hogy én vagyok a világon a legszerencsétlenebb. És meg is tettem. Sokáig hibáztattam másokat, mert hibáztak is. Kérdeztem a világmindenséget, miért velem történnek azok a rossz dolgok, amik az egész életemet determinálják. Sírtam, okoltam, mutogattam. Aztán rájöttem, hogy az idő megy, magától semmi nem áll helyre és nem kell, hogy a rossz dolgokkal egész életem végéig kézen fogva sétálgassak.

Miután jól kisajnálgattam magamat, felálltam és tettem magamért, mert egy bizonyos ponton túl már nem más, hanem én vagyok felelős az életemért! Tegyél kérlek te is!