Az ember természetes, mindennapi cselekedetei közé tartozik a kézírás. 6-7 éves korunkban megtanuljuk, hogy milyen nagyra, mennyire kerekre kell írni betűinket. Hogy kössük egymáshoz, milyen távolságra helyezzük egymástól őket. A tanult normáktól való eltérést vizsgálja a grafológia és az eltérés mértéke és iránya alapján állítja fel személyiségképet, mely tulajdonságaink, viselkedés- és megküzdési technikáink, képességeink és készségeink csokorba gyűjtése.

Az emberi viselkedés nagyon hasonlít az állati viselkedéshez. Igaz alapvetően ösztön vezéreltek az állatok - a tudatosság emberi vonás -, de mégis hasonlóan érzünk, viselkedünk egy adott helyzetben. Például félelem esetén van, amelyik állat hátrálásba kezd, van, amelyik támadásba lendül. Van, amelyik a falkát vezeti, mert „vezető egyéniség”, míg a másik annak tagjaként járul hozzá a falka sikeréhez. Stb.

Embert és állatot nem lehet azonos mércével mérni, de azért elgondolkodtam, hogy lehetne-e…

Az állatok nem tanulnak írni, mégis van, amelyik ceruzát vagy ecsetet fog és kedve szerint rajzol, mázol. (Nem arról beszélek, amikor veréssel, kínzással bírják rá az állatot, hogy produkáljon valamit a vászonra!) Nem tanult formákat alkalmaznak, hanem „érzésből”, és „ahogy sikerül” készülnek a rajzaik. Finom mozgásokra sem képesek, így a nagyságnak és egyéb jellemzőknek nincs jelentőségük, de a formaalkotás, a vonalképzés, annak minősége – szögesebb, lágyabb alakítása – a nyomaték, azért lehet, hogy adhat némi infót az állat természetéről.

Vagy ezt most túlgondolom?