FÉNYKÉP

Régen, amikor még nem volt mobiltelefon, fényképezőgéppel készítettünk képeket. Csínján bántunk a kattintásokkal, mert ha jól emlékszem 24-36 kockás volt egy film és nagyon nem volt mindegy, hogy sikerül 1-1 fénykép, amit így is-úgy is elő kellett hívatni.

Manapság 1000 képet is készíthetünk "következmények" nélkül, hiszen, ha nem jó, ha nem sikerül, ha nem tetszik, csak törlöd és kész. Ezzel együtt viszont csökkent a fénykép igazi értéke és már nem is jó akárhogy, csak a tökéletessel vagyunk elégedettek. Csak a tökéletes fény, tökéletes beállítás és tökéletes beállás, tökéletes outfit, tökéletes háttér a jó.

Na, de nyúljunk vissza kicsit a múltba!

Mit érzel, mit gondolsz magadban, ha kezedbe kerül egy rólad készült gyermekkori, kiskamaszkori fényképed?

Ha még emlékszel a kép keletkezési körülményeire, akkor akár fel is tudod idézni, hogy akkor kikkel és hol voltál, hogy érezted magadat. Visszanézve feltörnek az emlékek, az érzések, vagy akár az ízek, egy hangult, ami akkor ott volt, amit akkor éreztél, ami körbevett.

Ezek az emlékek lehetnek szépek, kellemesek, jólesőek a léleknek, de felszakíthatnak sebeket, felzaklathatnak, elszomoríthatnak.

Én, ha nézem a gyermekkori fotóimat, nem magamat látom bennük, hanem "csak" egy kislányt. Olyan kislányt, akit ismerek. Tudom mit szeret, mitől fél, mi teszi boldoggá, mitől szorong, mire vágyik, mit érez, milyen gondolatok foglalkoztatják, ki szereti, ő kit szeret, ki hogy bánik vele. Tudom milyen élete van és tudom mi vár rá, az elkövetkezendő 10-20-30 évben, mi, ki lesz belőle.

Ha visszamehetnék az időben, és leülhetnénk gyermekkori önmagunk mellé, mit tennénk, mit mondanánk? Vigasztalnánk, bátorítanánk, megsimogatnánk, megölelnénk, hogy érezze fontos ? Mit tennénk? Megadnánk neki amiben hiányt szenved? Figyelmeztetnénk valamire? Mit tanácsolnánk neki, mi, akik látjuk milyen utat fog bejárni az elkövetkezendőkben? Mi, akik már tudjuk azt, amit ő még nem?

Talán jó is, ha nem mehetünk vissza, ha nem hajolhatunk le hozzá, mert, ha megtennénk, azzal, hogy közbeavatkozunk, megváltoztatnánk azt az utat, amit bejárna és nem azzá válna - válnánk -, akik most vagyunk.

Gyermekkori önmagunk örökké bennünk él. Az akkor megélt boldog pillanatok, fájdalmas élmények, emlékké válva, de örökre bennünk maradnak.