Christiansen és Carnap megalkottak egy olyan mélylélektani személyiségelméletet, amely két dimenziót különböztet meg. Eszerint oldott vagy feszült típus lehetsz.

Ha te oldott vagy, akkor érdeklődéssel tekintesz a világra, nem agyalsz a múlton és a jövőn, hagyod magadat a külső ingerek által sodortatni, alapvetően békés és nyugodt ember vagy. A téged ért hatásokra, ingerekre azonnal reagálsz, az érzéseidet nehezen tudod titkolni mások előtt.

Ha azonban feszült vagy, akkor mindenre és mindenkire kétkedve tekintesz, mindig egy lépéssel előrébb járnak a gondolataid, nem tudsz a mának élni, és erős belső fékkel rendelkezel, ami nem engedi, hogy kibontakozzon az igazi egyéniséged. Hajlamos lehetsz az elkülönülésre és gyakoriak lehetnek az önmagaddal és a környezettel való háborúskodások.

Nos, e két karaktert ötvözték Jung introvertált és extrovertált típusával és megalkották a négy kombinált típust.

A kombinált típusok alapján lehetsz extrovertált oldott, extrovertált feszült, introvertált oldott és introvertált feszült.

Az oldott és feszült, az introvertált és extrovertált típusra jellemző vonások keveredését koordinátarendszerben ábrázolják, mellyel a személyiség vázlatos karaktere adható meg.

Ha tetoválást csináltatsz annak több oka is lehet.

Mert máson tetszik, mert a viselése különlegessé, érdekessé tesz, vagy leggyakrabban azért, mert az, amit magadra varratsz plusz tartalommal bír a számodra. Emléket állít valakinek, valaminek, erőt ad, vagy az értékrendedet, a filozófiádat, a hitedet hordozza magában. Ezáltal jó érzés lesz viselni, mert mindig veled lehet az az érzés, amit magában hordoz a tetoválás mögöttes tartalma.

Nekem nincs tetkóm és nem is lesz, de ha lenne, akkor valószínűleg magában foglalná a JIN-JANGOT☯️, hogy soha ne felejtsem el értékelni a jót és ne féljek a rossztól, hiszen mindegyik csak a másikkal együtt nyer igazi értelmet.

Amikor legféltettebb titkainkról, érzéseinkről, gondoltainkról van szó - általában - alaposan megfontoljuk kivel is osztjuk meg azokat. Nem véletlenül vagyunk bizalmatlanok, hiszen már sokszor tapasztaltuk, hogy mások milyen könnyedén bánnak a rájuk bízott információval.

Azzal, hogy átadsz magadból valamit, sebezhető válsz, tehát nagyon nem mindegy kire, mit bízol, kinek a kezébe adod magadat.

Néha a legelképzelhetetlenebb helyen vagy a legnagyobb biztonságban!!

Kimondatlanul is határokat állítunk fel tetteinknek, szavainknak, de akár érzéseinknek is! Főleg önmagunk védelme érdekében, hogy ne sérüljünk, hogy ne fájjon.

Sokszor azonban azon kapjuk magunkat, hogy már rég átléptük őket.

A SZÜRKE TÍPUS.

Az Affemann-színtipológia ötödik csoportja a "szürkéket" öleli fel.

Már a szó hallatán is tudunk asszociálni és magunk elé tudjuk képzelni azt az embert, aki ebbe a csoportba tartozik.

Mi jellemzi az ő munkavégzését?

Mindenképpen jól irányítható és szüksége is van iránymutatásra, hogy mit , mikor, hogyan csináljon. A rutin tevékenységeket részesíti előnyben, ami egy kicsit is eltér attól, ami kicsit is kizökkenti a megszokottból, ami többet kíván tőle, abból inkább kihátrál. Fejlődés szempontjából egy helyben toporgó típus, a változás, a lendület, az energia nem rá jellemző szavak. Nem olyan ember, akire felfigyelsz, mert elvész a tömegben.

Ellenben jó feladatvégrehajtó, amit rábíznak az becsülettel elvégzi.

Természetesen az írásjellemzői is ebbe az irányba fognak mutatni. A sablonszerűen megformált, merev, enervált betűi balra dőlnek, de maximum állóak lehetnek. Az ékezeteket, t áthúzásokat alacsonyan teszi ki. A szűkre szabott és általában kicsi betűk között nagy távolságot hagy, melyeket gyenge nyomatékkal hoz létre.

Ebben az esetben is igaz, hogy tisztán szürke típussal csak nagyon ritkán találkozunk, egy kis plusz szín általában mindenkiben megtalálható.

A csatolt írásminta is olyan személyt takar aki alapvetően szürke, de sok színesítő jegyet is hordoz az írása, így nem tisztán szürke típus.

TE MELYIKBE SZÁLLSZ?

Sokáig éltem - több, mint 20 évig - tömbházban, ahol két liften tudtam le-fel közlekedni. Csak az utolsó évek alatt figyeltem fel arra, hogy kialakultak bizonyos liftezési szokásaim!

Ha megnyomod a hívó gombot, akkor az éppen szabad lift fog jönni hozzád, amibe beszállsz és már indulsz is tovább. De mi van akkor, ha mindkettő lift éppen a te szinteden van? És mindkettő egyszerre nyílik ki? Nem fogsz azon agyalni, hogy melyikbe lépj be, csak rutinszerűen bepattansz az egyikbe....

Peeeersze, rutinszerűen!

Előbb-utóbb ki fog alakulni, hogy vagy a jobb vagy a baloldali liftet fogod előnyben részesíteni, ha mindkettő nyitva fog állni előtted.

Ha a bal oldalira esik a választásod, akkor te indokolatlanul sokat foglalkozol a múlt emlékeivel, sokszor visszalépsz a régen történtek közé, melyektől nehezen tudsz elszakadni és a lelki sebeidet is újra és újra "szereted" feltépkedni, nehezen tudsz elengedni érzéseket, embereket, emlékeket. Ha a jobb oldali a te lifted, akkor jövő orientált vagy, képes vagy előretekinteni, képes vagy előre lapozni az élet könyvében és megfelelően kezeled a múlt történéseit.

Tehát már egy ilyen helyzet is meg tudja mutatni gondolkodásodnak ezt a szegmensét.

Én mindig a bal oldaliba szálltam és amikor ez tudatosult bennem, igyekeztem átszoktatni magamat arra, hogy a jobb oldaliba lépjek be. Nehezen ment, hiszen egy tudat alatt rögzült tevékenységet akartam tudatosan uralni. Nem lehet mindig a múlt emlékei között élni, főleg, ha az ember tényleg ÉLNI akar!

Sokan főállásban és hivatásszerűen foglalkoznak telefonos segítségnyújtással. Én azonban csak alkalmanként segítek be és úgy érzem ez így is marad.

Most, hogy túl vagyok néhány éjszakai beszélgetésen, most látom mennyire nehéz feladat segíteni olyan embereknek, akik nem a napi mit vegyek fel, melyiket vegyem meg, hány grammnyit egyek kérdésekre keresik a választ!

Persze van az a pillanat, amikor az is igazi szorongásforrás lehet, ha nem tudjuk eldönteni milyen színű zoknit vegyünk fel, mert ha rosszul döntünk, akkor az adott szín egész napos viselése rossz hatással lesz ránk - ez nem irónia akar lenni -, de valljuk be, vannak ennél sokkal súlyosabb problémák is az életben.

Grafológusként általában önismereti, útkeresési céllal keresnek fel, de egyre gyakoribb, hogy valamilyen pszichés probléma, trauma vagy szorongással, depresszív tünetekkel járó betegség miatt.

Ilyen háttérrel, alappal kerültem bele a telefonos segítségnyújtás rendszerébe, ami iszonyú sokkoló élmény volt, mert itt töményen, mindenféle hígítás nélkül kapja az ember a sorsokat alapjaiban megingató történeteket.

Úgy veszem észre sokszor az adott probléma megoldásán kívül a legnagyobb gond az, hogy nincs kinek elmesélni, nincs aki meghallgassa az embert. Szinte mindegyik beszélgetésből az odafigyelés, a megértés hiányát éreztem - persze az is lehet, hogy tévedtem.

Mint amikor ott állsz a szakadék szélén, körbevesznek családtagok, ismerősök, barátok, de mindegyik háttal áll neked, miközben te azt mondod nekik: Akkor én ugrok! Sziasztok!

Lehet, hogy az ugrani készülő csak biztatást szeretne, hogy: Ugorj bátran, tök ügyes vagy, kíváncsi vagyok milyen színű az ernyőd! 

De az is lehet, hogy ernyő nélkül készül levetni magát!

Kicsit, ha megfordulnánk...

Ha valaki kritikával illet bennünket, azt általában nem jó néven vesszük. Mindegy, hogy a körülményeinket, a cselekedeteinket, a szokásainkat, a szavainkat, a külsőnket éri vagy valamely belső tulajdonságunkra mutat rá a negatív vélemény, egyik sem esik jól, mert a bennünket bíráló megjegyzések akkor is fájdalmasan érintenek, ha mi magunk is tudjuk, hogy van valóság alapja.

Ha megfelelő önismerettel rendelkezünk, akkor kevésbé ingatják meg a magunkba vetett hitet a külső vélemények, de ha még magunk előtt sem merjük vagy akarjuk beismerni milyenek is vagyunk, akkor ez nagyon könnyen megtörténhet.

Ezért is jó, ha néha számot vetnünk saját magunkkal és a már unalomig ismételt tükörbe belenézünk. Sokan sokkal kritikusabbak önmagukkal szemben mint az "egészséges" lenne, sokan pedig túl elnézőek, ha saját magukról van szó!

A megfelelő, jó önismeret viszont önmagad elfogadásának fontos eleme.

Néhány napja a nagylányommal beszélgettünk valakiről, akit mindketten nagyon kedves embernek tartunk. Mind a szavai, a gesztusai, a hanghordozása, az apró megnyilvánulásai, mind tele vannak kedvességgel. Válogatás nélkül mindenkivel kedves, ami kimondhatjuk, szinte hihetetlennek tűnik a mai világban. Jó a közelében lenni, mert általa te magad is jónak és szerethetőnek érzed magadat, a kisugárzásában van valami hatalmas plusz.

Ha már erről beszélgettünk, feltette a lányom a kérdést: 

- Anya, szerinted te mennyire vagy kedves?
- Én? Mond meg te mennyire vagyok!
- Én tudom, de te mond meg milyennek látod magadat!
(Oké, látom kezd hasonlítani rám, ő is szeret elmélkedni.)

Annnnyira jó lett volna azt válaszolni, hogy szerintem kedves vagyok, mert az egy jó, pozitív, szerethető tulajdonság! De tudom, hogy nem vagyok az. Tudom, hogy nem vagyok az ellentéte sem, de kifejezetten kedves sem, aki mindenkivel barátságos, szívélyes, elfogadó és megértő. Valahol a kettő között, a kedvesség 102 árnyalatának valamelyik gyenge verziója vagyok, mert nem mindenkivel és nem mindig vagyok kedves és nem mosolygok mindenkire, nem ontom ezer felé a szeretetet, ha ismersz, akkor nem az fog eszedbe jutni rólam, hogy: Jaj, de kedves!, de tény, hogy szoktam kedves lenni, max nem ez a legfőbb jellemvonásom.

- Igen, jól látod magad Anya!

Persze nem kell mindig azon agyalni, hogy milyenek vagyunk és nem kell állandóan elemezgetni magunkat, de ha tisztában vagy az értékeiddel, azzal, ami jó és ami kevésbé jó benned és őszintén felvállalod saját magad előtt, akkor mások előtt sem fog nehézséget okozni.

Mindannyiunkban megtalálható az össze jó és rossz tulajdonság gyökere, pusztán nem egyforma mértékben és intenzitásban van jelen bennünk egy adott tulajdonság. Ugyanaz a tulajdonság benned, bennem és egy harmadik emberben is ott van, csak más formában, más módon nyilvánul meg.

Akármilyen ember is vagy, bármilyen tulajdonsággal, képességekkel is rendelkezel, alig lesz aki igazán és mindent tudni fog rólad. Sokan hiszik, hogy ismernek és tudják milyen vagy, de ez csak részben van így. 
Akivel összehoz egy adott pillanatban, szituációban, történetben az élet, az éppen azt a szeletet ismeri meg belőled, amit akkor tudsz nyújtani, amilyen akkor vagy.
Van, aki minden reggel 8-kor veled összefutva gondolja rólad, hogy ismer, pedig ő csak egy fel-felvillanó képet lát belőled. Van, aki a munkahelyen napi 8 órában veled van és azt az oldaladat ismeri milyen vagy munkatársként. Van, aki banki ügyintézőként frászt kap tőled mikor meglát, mert szerinte nehéz eset vagy. ( Naná, hogy ő is úgy gondolja ismer.) Aki mellett ébredsz már többet kapott belőled és valószínűleg sokkal jobban ismer, mint más, de ő sem tud rólad mindent.

Mindenki annyit vesz észre és ért meg belőlünk, amennyit az ő radarjai akarnak és képesek átvenni az általunk kisugárzott információból. Ráadásul ez az információ sem biztos hogy vegytisztán csapódik le a másik félnél, az ő személyiségétől függően fogja érteni, értékelni, vagy éppen nem, azt akik mi vagyunk.
Biztos te is észrevetted már, hogy hiába viselkedsz ugyanúgy két emberrel, nem egyformán fognak reagálni rád és nem egyforma érzéseket fogsz kiváltani belőlük. Az ő személyiségük fogja meghatározni, hogy mit ragadnak ki belőled és annak alapján fogja az egyik azt mondani, hogy jó fej vagy, a másik, hogy kibírhatatlan, holott te mindkettővel ugyanúgy viselkedtél.
Szóval senki nem ismer igazán bennünket, és bár napi 24-ben önmagunkkal vagyunk, még saját magunkról sem tudunk mindent.

Sokan, sokfélét gondolnak, írnak arról, mi nyomoríthatja, teheti tönkre a párkapcsolatokat. Vannak pszichológiai megközelítések, teóriák arra, mi teheti rémálommá két ember rózsaszínnek induló kalandját. Rengeteg coach, mentor és más szakemberek tuti tippel szolgálnak mit ne tegyél, ha nem akarod, hogy meghaljon a vágy, a szenvedély, ha el akarod kerülni a szeretetnélküliséget a párkapcsolatodban.
A maga nemében minden erre irányuló gondolat helytálló lehet, de ha a mindennapokból ragadnánk ki érző, tapasztalattal rendelkező embereket, akik párkapcsolatban élnek vagy éltek, valószínűleg sokkal szélesebb skálán mozgó véleményeket tárnának elénk.
Mert te is, én is és mindenki más is tudna mesélni, mi nehezíti vagy nehezítette meg a párkapcsolatát.
A kapcsolat elején minden nagyon happy- ennek így is kell lennie -, aztán minden érzés idővel átformálódik, más értelmet nyer, hétköznapi formát ölt. A kapcsolatban résztvevők személyiségétől függően az átformálódás lehet észrevétlen, miközben éretté teszi a kapcsolatot vagy lehet drasztikus és olyan, amikor hüledezik az ember kibe is szeretett bele.

Olyan nincs, hogy együtt vagy a pároddal 5-10-15-40 évet és végig mosolyogjátok a boldogsággal teli életeteket. Természetesen személyiségfüggő ki mit enged be a kapcsolatába, mit tekint problémának, hogy kezeli azokat, de álszent dolog lenne azt mondani soha nem hangzik el bántó szó, meggondolatlan cselekedet vagy botlás az együtt töltött évek alatt.
Ha rosszat teszünk, ha rossz döntést hozunk nem azt jelenti, hogy rossz emberek vagyunk, de ha ezt pont a párunkkal szembe tesszük, akkor az különösen fájó lehet. Aki hozzánk a legközelebb áll, annak tudjuk a legnagyobb fájdalmat okozni, de a legnagyobb boldogságot is vele tudjuk átélni.
A legtöbb probléma megoldható egy kapcsolatban, és a legtöbb hiba kiküszöbölhető, de csak akkor, ha mindkét fél hajlandóságot mutat rá.

Attól kezdve, hogy megszületünk, folyamatosan tanulunk. Emberektől, helyzetektől, mindenkitől és mindenből.
Azt szokták mondani az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján.
Szerintem nagyon kevesen tanulunk máséból.
Kevesen, mert abban a szituációban, amiben ő van, nem mi vagyunk. Kívülállóként nem ugyanazt éljük át, mint ő és tanulságot is úgy vonunk le belőle, hogy nem a saját bőrünkön érezzük az aktuális hatásokat.
Abban a pillanatban viszont, ahogy mi veszünk részt egy helyzetben, annak minden pillanata átjárja testünket, lelkünket, tehát a hatás abszolút közvetlen. Ezért hatásosabb és maradandóbb az, ami velünk történik. Így tanulni is nagyobb eséllyel tanulunk abból, amit mi élünk át, mint amit a másik. 

Az élet minden pillanata tanít, formál, alakít bennünket, ad valami olyan pluszt, amitől egy kicsit többek leszünk. Ezzel együtt változik a személyiségünk, a hozzáállásunk, a véleményünk, a gondolkodásunk, stb.
Ha hibázunk, a tanultak segítenek kiküszöbölni, hogy legközelebb már ne kövessük el ugyanazt a hibát. Saját tapasztalatból mondom, hogy ez csak részben igaz.
Valamit megtanulni nem minden, azt a későbbiekben tudni kell alkalmazni is. Hogy a megszerzett tudás a személyiségünk részévé váljon az viszont egy folyamat eredménye. Ha ma megtanulok valamit egy helyzetből, akkor holnap ugyanabba a helyzetbe már elvileg a mai plusz tudásommal megyek, mégis ugyanúgy elszúrhatom, mint ma. Sőt, több, mint valószínű, hogy el is fogom, de nem csak a holnapit, hanem a holnaputánit is. Egészen addig, amíg a ma megszerzett tudásom a részemmé nem válik.

Tehát ugyanazt a hibát egymás után többször is simán el tudjuk követni. Van olyan tudás, ami akár évekig érlelődik bennünk, addig csak tanuljuk kezelni és alkalmazni a megtapasztaltakat, megtanultakat, és csak utána nyilvánul meg cselekedet formájában. Addig viszont még sokszor megbotlunk és felállunk, de sebaj!

SZEMBENÉZNI ÖNMAGUNKKAL.

Ez a legnehezebb. Hiszen másban, más életében meglátni a probléma forrását, az valljuk be mindig egyszerűbb. Sőt kívülállóként rögtön meg is tudjuk mondani mi lenne a legjobb megoldás rá. Magunkban, a saját életünkben azonban mintha nehezebben menne!

Nekem viszont könnyű dolgom van. Ha vacakul érzem magam, ha valami gyötör, nem kell azon agyalnom mi a baj, mert ott van előttem a válasz. Ott hever a papírlapon, a betűimben, a margómban, a betűkapcsolásaimban... és még ezer apró részletében a kézírásomnak, ami folyton az arcomba nyomja, ha baj van.

Megtehetem azt, hogy figyelmen kívül hagyom, amit látok és mintha ott sem lenne felállok az asztaltól egy-egy jegyzet megírása után, vagy szembenézek azzal, ami a papíron van és foglalkozom vele.
Néha úgy teszek, mintha nem látnám, pedig dehogynem. Nagyon is látom, de azt gondolom majd holnapra elmúlik. Aztán másnap, ha megint írok még mindig ott van, és harmadnap és a következő hónapban is.... és a következő évben is.

Legtöbbször azonban farkasszemet nézek azzal, ami szorongat, amitől a sírás kerülget, ami mérgezi az életemet. Naná, hogy így sem fog elmúlni a gond másnapra. A probléma súlyától függően ugyanúgy ott maradhat holnap is, két hét múlva is, három év múlva is, csak annyi történt, hogy foglalkozok is vele, dolgozok rajta, próbálok rajta felülkerekedni, megoldani, dönteni, ha kell.

Örülök, hogy grafológus vagyok. Azon kívül, hogy segít másokat megismerni, megérteni, önmagam megismerésében és megértéséhez is rengeteg pluszt adott. Letehetetlen tükröt tart elém, hiszen mindennap írok, mindennap ott van előttem, amit még nem oldottam meg, ami még arra vár, hogy rendbe tegyek magamban. 

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a halálom, ha valaki terel, ha nem néz szembe, ha besöpri a történeteket a szőnyeg alá. Egy rövidke időre kényelmes megoldás lehet, de mi lesz később? Ezekre a meg nem oldott történetekre akarjuk tenni a következő téglát, amivel az életünket építjük?