SZEMBENÉZNI ÖNMAGUNKKAL.

Ez a legnehezebb. Hiszen másban, más életében meglátni a probléma forrását, az valljuk be mindig egyszerűbb. Sőt kívülállóként rögtön meg is tudjuk mondani mi lenne a legjobb megoldás rá. Magunkban, a saját életünkben azonban mintha nehezebben menne!

Nekem viszont könnyű dolgom van. Ha vacakul érzem magam, ha valami gyötör, nem kell azon agyalnom mi a baj, mert ott van előttem a válasz. Ott hever a papírlapon, a betűimben, a margómban, a betűkapcsolásaimban... és még ezer apró részletében a kézírásomnak, ami folyton az arcomba nyomja, ha baj van.

Megtehetem azt, hogy figyelmen kívül hagyom, amit látok és mintha ott sem lenne felállok az asztaltól egy-egy jegyzet megírása után, vagy szembenézek azzal, ami a papíron van és foglalkozom vele.
Néha úgy teszek, mintha nem látnám, pedig dehogynem. Nagyon is látom, de azt gondolom majd holnapra elmúlik. Aztán másnap, ha megint írok még mindig ott van, és harmadnap és a következő hónapban is.... és a következő évben is.

Legtöbbször azonban farkasszemet nézek azzal, ami szorongat, amitől a sírás kerülget, ami mérgezi az életemet. Naná, hogy így sem fog elmúlni a gond másnapra. A probléma súlyától függően ugyanúgy ott maradhat holnap is, két hét múlva is, három év múlva is, csak annyi történt, hogy foglalkozok is vele, dolgozok rajta, próbálok rajta felülkerekedni, megoldani, dönteni, ha kell.

Örülök, hogy grafológus vagyok. Azon kívül, hogy segít másokat megismerni, megérteni, önmagam megismerésében és megértéséhez is rengeteg pluszt adott. Letehetetlen tükröt tart elém, hiszen mindennap írok, mindennap ott van előttem, amit még nem oldottam meg, ami még arra vár, hogy rendbe tegyek magamban. 

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a halálom, ha valaki terel, ha nem néz szembe, ha besöpri a történeteket a szőnyeg alá. Egy rövidke időre kényelmes megoldás lehet, de mi lesz később? Ezekre a meg nem oldott történetekre akarjuk tenni a következő téglát, amivel az életünket építjük?