Attól kezdve, hogy megszületünk, folyamatosan tanulunk. Emberektől, helyzetektől, mindenkitől és mindenből.
Azt szokták mondani az okos ember más kárán tanul, a buta a sajátján.
Szerintem nagyon kevesen tanulunk máséból.
Kevesen, mert abban a szituációban, amiben ő van, nem mi vagyunk. Kívülállóként nem ugyanazt éljük át, mint ő és tanulságot is úgy vonunk le belőle, hogy nem a saját bőrünkön érezzük az aktuális hatásokat.
Abban a pillanatban viszont, ahogy mi veszünk részt egy helyzetben, annak minden pillanata átjárja testünket, lelkünket, tehát a hatás abszolút közvetlen. Ezért hatásosabb és maradandóbb az, ami velünk történik. Így tanulni is nagyobb eséllyel tanulunk abból, amit mi élünk át, mint amit a másik. 

Az élet minden pillanata tanít, formál, alakít bennünket, ad valami olyan pluszt, amitől egy kicsit többek leszünk. Ezzel együtt változik a személyiségünk, a hozzáállásunk, a véleményünk, a gondolkodásunk, stb.
Ha hibázunk, a tanultak segítenek kiküszöbölni, hogy legközelebb már ne kövessük el ugyanazt a hibát. Saját tapasztalatból mondom, hogy ez csak részben igaz.
Valamit megtanulni nem minden, azt a későbbiekben tudni kell alkalmazni is. Hogy a megszerzett tudás a személyiségünk részévé váljon az viszont egy folyamat eredménye. Ha ma megtanulok valamit egy helyzetből, akkor holnap ugyanabba a helyzetbe már elvileg a mai plusz tudásommal megyek, mégis ugyanúgy elszúrhatom, mint ma. Sőt, több, mint valószínű, hogy el is fogom, de nem csak a holnapit, hanem a holnaputánit is. Egészen addig, amíg a ma megszerzett tudásom a részemmé nem válik.

Tehát ugyanazt a hibát egymás után többször is simán el tudjuk követni. Van olyan tudás, ami akár évekig érlelődik bennünk, addig csak tanuljuk kezelni és alkalmazni a megtapasztaltakat, megtanultakat, és csak utána nyilvánul meg cselekedet formájában. Addig viszont még sokszor megbotlunk és felállunk, de sebaj!