Sokan főállásban és hivatásszerűen foglalkoznak telefonos segítségnyújtással. Én azonban csak alkalmanként segítek be és úgy érzem ez így is marad.

Most, hogy túl vagyok néhány éjszakai beszélgetésen, most látom mennyire nehéz feladat segíteni olyan embereknek, akik nem a napi mit vegyek fel, melyiket vegyem meg, hány grammnyit egyek kérdésekre keresik a választ!

Persze van az a pillanat, amikor az is igazi szorongásforrás lehet, ha nem tudjuk eldönteni milyen színű zoknit vegyünk fel, mert ha rosszul döntünk, akkor az adott szín egész napos viselése rossz hatással lesz ránk - ez nem irónia akar lenni -, de valljuk be, vannak ennél sokkal súlyosabb problémák is az életben.

Grafológusként általában önismereti, útkeresési céllal keresnek fel, de egyre gyakoribb, hogy valamilyen pszichés probléma, trauma vagy szorongással, depresszív tünetekkel járó betegség miatt.

Ilyen háttérrel, alappal kerültem bele a telefonos segítségnyújtás rendszerébe, ami iszonyú sokkoló élmény volt, mert itt töményen, mindenféle hígítás nélkül kapja az ember a sorsokat alapjaiban megingató történeteket.

Úgy veszem észre sokszor az adott probléma megoldásán kívül a legnagyobb gond az, hogy nincs kinek elmesélni, nincs aki meghallgassa az embert. Szinte mindegyik beszélgetésből az odafigyelés, a megértés hiányát éreztem - persze az is lehet, hogy tévedtem.

Mint amikor ott állsz a szakadék szélén, körbevesznek családtagok, ismerősök, barátok, de mindegyik háttal áll neked, miközben te azt mondod nekik: Akkor én ugrok! Sziasztok!

Lehet, hogy az ugrani készülő csak biztatást szeretne, hogy: Ugorj bátran, tök ügyes vagy, kíváncsi vagyok milyen színű az ernyőd! 

De az is lehet, hogy ernyő nélkül készül levetni magát!

Kicsit, ha megfordulnánk...