MENNYIRE VAGY ÉRZELMILEG STABIL?

Irigylésre méltóak azok az emberek, akik minden körülmények között higgadtak maradnak, akiken nem hatalmasodik el semmilyen érzelem, akik nem billennek ki az alaphangulatukból, nyugodtak, magabiztosak, kiegyensúlyozottak maradnak. Igaz, pontosan ezért, kicsit merevnek, hűvösnek, érzelemmentesnek láthatjuk őket.

Velük ellentétben vannak, akiket elragadnak az érzelmek, hevesen örülnek, haragszanak és vehemensen reagálnak mindenre. Minden érzés kiül az arcukra és teljesen hatalmába kerítve őket, megváltoztatja a viselkedésüket. Az érzelmileg labilis emberek fogékonyabbak a külső hatásokra, bizonytalanabbak, megingathatók, befolyásolhatók, ezáltal sérülékenyebbek is.

A külvilág ingerei, kire jobban, kire kevésbé, de mindannyiunkra hatnak. Hogy ki mennyire engedi magához közel őket, azt a rá jellemző értékrend, érzelemvilág, nyitottság, érdeklődés határozza meg, ami lehet egy "tudattalan szelektálás" eredménye, de akár tanulható, tudatos tevékenység is.

A belső tartás, az egyensúly, az önmagunkkal és másokkal szembeni objektivitás megőrzésének képessége, nem azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy megérintsen ami történik velünk, pusztán azt, hogy válogatás nélkül nem engedjük, hogy minden átjárjon és átformáljon bennünket.

ÖNVÁD A KÉZÍRÁSBAN.

Az önszeretet hiányának, saját magunk vég nélküli hibáztatásának alapvetően külső okai vannak. Például, ha gyermekkorban mindenért – még olyasmiért is, amit nem te követtél el - téged vettek elő, ha okkal és ok nélkül büntettek, akkor sajnos könnyen a személyiséged részévé válhat önmagad ok nélküli kritizálása, büntetése.

De ugyanúgy az ÉN sérülését okozhatja, ha külső kontrollos -http://www.gosztolabrigitta.hu/search… - vagy és mindig mások véleménye szerint élsz, mások véleménye alapján határozod meg magadat.

!Mindig könnyebb bántani azt, aki amúgy is meg van zuhanva, akinek nincs önbizalma, aki nem hisz magában! Tehát te is simán tőrt tudsz döfni saját lelkedbe, testedbe, ha már gyenge vagy ahhoz is, hogy önmagaddal szemben megvédd magad. Lassan, te leszel saját magad legnagyobb ellensége.

A megcsappant önbizalom, a folyamatos önostorozás, az Én-kép betűkön - a,á,o,ó,ö,ő - is nyomot hagy. Vízszintes és függőleges kiterjedésükben szűkülés következhet be, az ovális forma sérülhet, a vonalképzés rezignálttá válhat. Önvád esetén biztos, hogy az ovál betűid nem ép, kerek formájúak, hiszen mindaz, amit teszel, ahogy bánsz magaddal, az, mint a lelkedet, a személyiségedet, úgy a betűidet is átformálja. A mardosó lelkiismeret, mint a hűséges kutya, társadul szegődik, átveszi feletted a hatalmat és már saját erőből nem is tudsz szabadulni tőle, melyet a sérült ováljaidba belevágó ékezetek mutatnak.

Minél érzékenyebb, sebezhetőbb, ragaszkodóbb ember vagy annál nehezebben engedsz el érzéseket, személyeket, emlékeket. Annál jobban tudsz szeretni, gyűlölni. Annál nehezebben tudsz megbocsátani másnak és magadnak is.

ÖNVÁD.

Jó, ha észrevesszük, ha valamit helytelenül teszünk, elrontunk, ha hibázunk, és azon vagyunk, hogy legközelebb már abból tanulva helyesen, jól cselekedjünk. Kell, hogy önkritikát gyakoroljunk és meglássuk, ha valamely tulajdonságunk helytelen viselkedésformát, tettet eredményez. Fontos, hogy meglássuk a pozitív vonásaink mellett a kevésbé jókat is, és ezzel együtt el is tudjuk fogadni azok létezését, mi több, létjogosultságát. Hiszen teljesen természetes, hogy nem viselkedünk mindig az adott helyzetnek megfelelően, nem döntünk mindig helyesen, a feladatainkat nem mindig végezzük el hiba nélkül, tehát nem vagyunk tökéletesek. Ne felejtsük el azonban, hogy tökéletes ember nem is létezik, pontosabban mindenki úgy tökéletes, ahogy van, a hibáival együtt képezi azt az egészet, amitől szerethetővé válik mások számára.

Életünk során mindannyian rágódtunk már egy-egy hibás vagy hibásnak vélt tettünkön. Nem mindig könnyű elengedni egy olyan helyzetet, pillanatot, amiről azt gondoljuk miattunk alakult rosszul. Történéstől, helyzettől függően napokig, hetekig, vagy akár évekig is vissza-visszaidézzük magunkban azt a fájdalmas képet, ami miatt folyamatosan ostorozzuk magunkat.

Akinek kifejezetten nehezen megy önmaga – hibáival együtt való - elfogadása, az önmagának való megbocsátás, az nehezen vagy egyáltalán nem tudja elengedni az ilyen negatív helyzeteket. Időről-időre előveszi őket, forgatgatja, újra darabokra szedi és a végén mindig megállapítja, hogy: Igen, ezt elszúrtam, ez miattam történt!

Extrém esetben, ami sajnos nem is ritka, az önkritika, önmarcangolás szinte felér önmagunk élve boncolásával. Lassan úgy kezdi érezni az ember, hogy már nem csak bizonyos esetekben ő a hibás, hanem már minden miatta alakul rosszul, minden probléma forrása ő maga. A folyamatos bűntudat belekergeti egy sötét, kiúttalan labirintusba, ahol minden fordulóban csakis és kizárólag saját hibáiba és azok következményeibe fog ütközni.

A sok negatív gondolat önbizalom romboló erejénél fogva megroppantja az önértékelést, az önbecsülést és nem csak az önmagával, de másokkal való kapcsolatát is megmérgezi.

ISMERŐS?

Mikor iskolába jártunk utáltunk felelni.

Ha nem is mindenki, de a legtöbben nem szerettük, ha felszólítanak, ha ki kell jönni a táblához és számot kell adni a tudásunkról. Már zavarba ejtő volt az is, ha a többiek pusztán csak néznek, de mi mást is tehettek volna, hisz akkor éppen mi voltunk a középpontban. Ha tudtuk is az anyagot, akkor is nehezünkre esett összerakni, megfogalmazni a tanultakat, mert kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek, védtelennek éreztük magunkat abban a helyzetben, hiszen miközben feleltünk, méricskéltek, véleményeztek, ítéltek bennünket az osztálytársak és a tanárok.

Aki így érezte magát, az nem volt aktív jelentkező sem órákon!

A legtöbben megkönnyebbültek, mikor dolgozatot írtunk, hiszen akkor nem kell kiemelkedni a tömegből, nem kell teljes valójában megmutatnia magát az embernek. Ha írásban feleltünk, volt időnk gondolkodni és a többiek vizslató tekintete sem frusztrált bennünket, így sokszor jobb érdemjegyet is kaptunk, mint szóbeli feleletkor.

Sok esetben a kezdeti tapasztalások rögzülnek és mágnesként vonzanak be olyan újabb tulajdonságokat, amelyeknek köze van a szóbeli megnyilvánuláshoz. A gyermekként tapasztaltakat, átélteket, sokan átemelik a későbbiekre is. Lehetőség szerint kerülik a szóbeli kommunikációt. Igyekeznek olyan munkát választani, ami csak minimális vagy rutinszerű megnyilvánulást kíván, ami mögé el lehet bújni. Kerülik a kényelmetlenséget magában hordozó konfrontációt. Ismerkedni nehezen tudnak, számukra a mindennapi ügyintézés is embert próbáló lehet. Nekik igazi mentsvár az online tér, ahol nem kell teljesen megmutatni magukat, nem kell jelen lenni teljes egészében. Csak egy szeletet kell felmutatni az Én-ből.

Ők azok, akik inkább sms-ben, messenger üzenetben vallanak szerelmet, hívnak el találkozóra, amire aztán nem mennek el és dobnak egy üzit, ha szakítani akarnak. A személyes találkozást, a másikkal való szembenézést kerülik. Hárító, terelő magatartást vesznek fel az élet számos területén, mert nem tudják sem a másik ember, sem a saját „problémájukat” kezelni. A saját magam és a mások iránt érzett felelősségvállalás, kiállás, küzdés vagy annak hiánya is ok-okozati összefüggésben áll azzal, amit egykoron tapasztaltunk.

Természetesen olyan is van, aki a gondolatait, érzelmeit nem tudja kifejezni másként, mint versekbe foglalva, szövevényes regényekbe építve, de ha már szóra kell nyitnia a száját, lefagy, megsemmisül. Ő a papírlapon érzi magát biztonságban, ott tud kiteljesedni, minden más terület idegen a számára.

Nem minden önbecsülés nélküli, önelfogadási nehézségekkel küzdőből lesz „csak” túlélésre játszó. Hiszen változunk, főleg, ha változni is akarunk. Nem kell, hogy ami régen jellemző volt ránk, az bélyegként hozzánk , egész életünkben elkísérjen bennünket.

Van, hogy hiába tudod a lelked mélyén milyen ember vagy, a magaddal való valódi szembenézés akadozik, nem megy. Félelemből terelsz, hárítasz, inkább kerülöd a tükörbe nézést, csak nehogy meg kelljen látnod magadat, mert nehezedre esik az önelfogadás. Vagy valóban csak tapogatózol magadat illetően, és sehogy nem megy önmagad összerakása, számodra is kérdés: Ki vagyok én?

Ilyenkor jól jöhet egy kis segítség: Megvehetsz egy önismereti könyvet, meghallgathatsz egy önismereti előadást, elvonulhatsz az erdő mélyére egy magadra találós hétvégi tréningre, vagy felkereshetsz egy kompetens szakembert. Mindez jó esetben közelebb vihet magadhoz, de sokkal, de sokkal többet tudhatsz meg az ÉN-edről azzal, ha "csak” figyelsz

Önmagunk megismerése észrevétlenül is végbemehet, hiszen pusztán azzal, hogy létezel, hogy éled az életed, hogy kapcsolatokat építesz és ápolsz, hogy tanulsz, dolgozol,
mozogsz a nagyvilágban, már megtudsz egy csomó mindent magadról.

De csak akkor ér valamit az egész, ha valóban figyeled is magadat, ha mintegy külső szemlélőként tekintesz arra, aki vagy. Látod, hogy viselkedsz egy-egy helyzetben. Mit teszel,
ha döntened kell, ha bántás ér, ha konfliktushelyzetbe kerülsz, ha kihoznak a sodrodból.

Csak akkor valósul meg az önismeret, ha foglalkozol magaddal, az érzéseiddel, a vágyaiddal. Az így megismert személyiségvonásokon kívül mindenkinek vannak olyan rejtett tulajdonságai, képességei, melyeket csak egy következő, egy jövőbeni történés hoz felszínre. Egy olyan, amiben még nem volt részed, amit nem próbáltál, így maximum csak sejtésed lehet, hogy viselkednél benne.

Bárhová is sodor az élet, bármi is történik veled, minden újdonság újabb és újabb gondolatokat kelt benned, eddig nem tapasztalt érzéseket hív életre és újabb tettekre sarkall.

Szóval, sokszor jobban jársz, ha egyszerűen "csak" éled az életed, igyekszel jól érezni magadat és boldoggá tenni a szeretteidet. Vagy tudod mit? Fogadj örökbe egy kutyát! Mászd meg a Csomolungmát! Kezdj újra tanulni valamit! Állj neki sportolni! Vagy csak menj ki a kertbe kapálni és mindeközben figyeld magad! (Ha hibázol, semmi gond, javítsd ki és menj tovább!)
Hidd el, sokkal többet megtudsz így magadról!

Meglátod az élet maga fog tükröt tartani eléd és megmutatni, hogy ki, milyen ember vagy!

KI MIT KERES, AZT TALÁL!

(Persze ez nem mindig igaz, hiszen van úgy, hogy nadrágért rohangálom keresztbe-kasul a várost, mégsem találok. Viszont helyette veszek egy cipőt. De mégis találtam valamit.)

Azért alapvetően igaz, hogy amire fókuszálsz, amit szeretnél előhívni, teremteni, azt is fogod.

Ha egy másik emberben a rosszat keresed, lehozhatja neked a csillagokat is akár, te mégis elégedetlen leszel vele, és nem fogod értékelni, amit tesz érted, ahogy viselkedik veled, mert nem azt akarod meglátni. Ha mégis lelnél benne valami jót, akkor sem fogsz neki jelentőséget tulajdonítani, mert egy kevésbé jó külső vagy belső tulajdonsága – amit persze te találtál meg – el fogja homályosítani azt. Tehát tehet ő bármit, ha te eleve negatívan állsz hozzá.

De ez így van minden egyébbel is az életben. Ha azon töröd a fejed, hogy a nehézségeidet, hogy oldhatnál meg, hogy érhetnéd el a célod, és nem azon, hogy NEM, akkor biztos előrébb fogsz jutni és minden egyes lépésed elégedettséggel fog eltölteni. Ha a rosszat, a negatívat, akkor persze, hogy sem előrejutás, sem elégettség nem jut neked, hiszen nem is azt akarod.

Míg egyikünk tud örülni az esőnek, élvezi a nyári napsütést, addig a másik a sarat, a tikkasztó hőséget látja benne.

Az, hogy másnak sikerül, hogy másnak „könnyebb”, hogy eléri a célját, hogy boldog, az a legtöbb esetben nem szerencse, hanem hozzáállás - és nem utolsó sorban akarat, elszántság, kitartás - kérdése.

Ha hiszel abban, hogy elérheted, megvalósíthatod, jobb is lehet, akkor úgy is lesz. Ha abban, hogy elérhetetlen, megvalósíthatatlan és rosszabb is lehet, akkor pedig úgy. Az egyikbe fektetett energia megtérül, a másikba ölt pazarlás.