ISMERŐS?

Mikor iskolába jártunk utáltunk felelni.

Ha nem is mindenki, de a legtöbben nem szerettük, ha felszólítanak, ha ki kell jönni a táblához és számot kell adni a tudásunkról. Már zavarba ejtő volt az is, ha a többiek pusztán csak néznek, de mi mást is tehettek volna, hisz akkor éppen mi voltunk a középpontban. Ha tudtuk is az anyagot, akkor is nehezünkre esett összerakni, megfogalmazni a tanultakat, mert kiszolgáltatottnak, sebezhetőnek, védtelennek éreztük magunkat abban a helyzetben, hiszen miközben feleltünk, méricskéltek, véleményeztek, ítéltek bennünket az osztálytársak és a tanárok.

Aki így érezte magát, az nem volt aktív jelentkező sem órákon!

A legtöbben megkönnyebbültek, mikor dolgozatot írtunk, hiszen akkor nem kell kiemelkedni a tömegből, nem kell teljes valójában megmutatnia magát az embernek. Ha írásban feleltünk, volt időnk gondolkodni és a többiek vizslató tekintete sem frusztrált bennünket, így sokszor jobb érdemjegyet is kaptunk, mint szóbeli feleletkor.

Sok esetben a kezdeti tapasztalások rögzülnek és mágnesként vonzanak be olyan újabb tulajdonságokat, amelyeknek köze van a szóbeli megnyilvánuláshoz. A gyermekként tapasztaltakat, átélteket, sokan átemelik a későbbiekre is. Lehetőség szerint kerülik a szóbeli kommunikációt. Igyekeznek olyan munkát választani, ami csak minimális vagy rutinszerű megnyilvánulást kíván, ami mögé el lehet bújni. Kerülik a kényelmetlenséget magában hordozó konfrontációt. Ismerkedni nehezen tudnak, számukra a mindennapi ügyintézés is embert próbáló lehet. Nekik igazi mentsvár az online tér, ahol nem kell teljesen megmutatni magukat, nem kell jelen lenni teljes egészében. Csak egy szeletet kell felmutatni az Én-ből.

Ők azok, akik inkább sms-ben, messenger üzenetben vallanak szerelmet, hívnak el találkozóra, amire aztán nem mennek el és dobnak egy üzit, ha szakítani akarnak. A személyes találkozást, a másikkal való szembenézést kerülik. Hárító, terelő magatartást vesznek fel az élet számos területén, mert nem tudják sem a másik ember, sem a saját „problémájukat” kezelni. A saját magam és a mások iránt érzett felelősségvállalás, kiállás, küzdés vagy annak hiánya is ok-okozati összefüggésben áll azzal, amit egykoron tapasztaltunk.

Természetesen olyan is van, aki a gondolatait, érzelmeit nem tudja kifejezni másként, mint versekbe foglalva, szövevényes regényekbe építve, de ha már szóra kell nyitnia a száját, lefagy, megsemmisül. Ő a papírlapon érzi magát biztonságban, ott tud kiteljesedni, minden más terület idegen a számára.

Nem minden önbecsülés nélküli, önelfogadási nehézségekkel küzdőből lesz „csak” túlélésre játszó. Hiszen változunk, főleg, ha változni is akarunk. Nem kell, hogy ami régen jellemző volt ránk, az bélyegként hozzánk , egész életünkben elkísérjen bennünket.