Hozzá tartozik a napi rutinunkhoz, hogy időről-időre belenézünk a tükörbe. Már a napot azzal indítjuk, hogy az éjszaka arcunkba vésett nyomait fürkésszük benne, majd a reggeli készülődés során is sokat időzünk előtte. Segítségével igyekszünk a lehető legjobb, legelfogadhatóbb formába hozni magunkat, belepillantva visszaigazolást kapunk a külsőnkről. Fontos, hogy nézünk ki, hisz mi is komfortosabban érezzük magunkat, ha a tükör patent képet mutat rólunk, így szociális térben is magabiztosabban mozgunk.

A nap folyamán is sokszor keresünk alkalmat arra, hogy szemügyre vegyük magunkat egy munkahelyi, egy bevásárlóközpont mosdójának tükrében, egy kirakatüvegben, a kocsi visszapillantó tükrében, a táskánkban lapuló zsebtükörben, egy tó vagy pocsolya tükrében vagy telefonunkban és még munka után, lefekvés előtt is belenézünk a fürdőszobai tükörbe.

Egy tanulmány szerint sokkal elégedettebbek, magabiztosabbak lennénk, ha nem használnánk tükröket. Ha nem az lenne számunkra a fontosabb, a mérvadóbb, hogy nézünk ki, hanem, hogy milyen emberek vagyunk.

A tükör nélküli létet azonban nehezen viselnénk, hiszen az általa megszokott visszajelzések, a külsőnk felett érzett kontroll elvesztése híján, frusztrálva éreznénk magunkat.

Viszont ha már van tükrünk, olykor hosszabb időt is érdemes lenne eltölteni előtte. A felszíni vonások tanulmányozása mellett, belső értékeinket, vonásainkat, hiányosságainkat is néha jó átvizsgálni.

Mindenkinek van egy – vagy akár több – olyan „pohara”, amiben gyűjtögeti a sérelmeit, a csalódásait, minden elszenvedett rosszat, amit másoktól kapott. Addig pakolgatja, gyömöszöli bele, míg tele nem lesz a pohár.

Életünk számos területén szerezhetünk nehezen gyógyuló sebeket, érhetnek bántások, mardosó fájdalom. Van, hogy észre sem veszi az ember, mennyi minden belefért az elmúlt hónapok, évek, vagy akár évtizedek alatt a poharába.

Sokszor érezzük úgy, eljutottunk tűrőképességünk határára és betelt a pohár! Ha pedig így van, akkor ugye kellene kezdeni vele valamit…. , ám olykor becsapva magunkat, mielőtt az utolsó csepptől minden borulna, gyorsan leiszogatunk belőle egy keveset: Jé, hiszen még fér bele!! Ezzel magunkba öntjük, mindazt a rosszat, amit eddig cseppenként összegyűjtöttük és helyet csinálunk a pohárban a jövőbenieknek!!

Ahelyett, hogy kidobnánk a poharat.

Minden évben előveszem a témát, mert úgy érzem foglalkozni kell vele, de idén az októberi COMING OUT VILÁGNAP-on valamiért kimaradt.

De mit is jelent a coming out?

Ha homoszexuális, biszexuális, leszbikus, vagy transznemű vagy, és eddig még nem merted bevallani másoknak, akkor ez a nap - és persze bármelyik másik is - tökéletes arra, hogy megtedd. A Világnap pusztán arra akarja felhívni a figyelmet, hogy sokan vannak, akik identitásukat nem merik felvállalni, félve a megbélyegzéstől, a támadástól, a kirekesztéstől, a megaláztatástól.

Sajnos a BUDAPEST PRIDE javarészt a szélsőséges szexuális megnyilvánulási formákat vonultatja fel, ami természetesen sokak szemét szúrja. Így azok, akik egyszerűen "csak" boldogok szeretnének lenni egy azonos nemű megértő, szerető társ oldalán és nem kérnek a parádéból, és a másságukat nem kívánják zászlóként lobogtatni, ők a PRIDE és hozzá hasonló szerveződések és azok negatív megítélése miatt, félnek vállalni gondolataikat, érzéseiket, beállítottságukat.

Nekünk, embereknek alapvetően is bajunk van a mássággal. Hisz sokszor azt is nehezen viseljük el, ha a másik embernek tőlünk eltérő a véleménye, a gondolata, az érzései. Hamar ítélünk és bírálunk, ha a miénktől eltérő az életvitele, az öltözködési stílusa. Nehezen megy az elfogadás, a megértés, mert úgy gondoljuk, ahogy mi gondolkodunk, élünk, viselkedünk, ahogy mi döntünk és kinézünk, az a helyes, a jó, a követendő, mi több, a NORMÁLIS. Aki más, az kívül esik a normálison, hiszen ő MÁS.

Ha az apró eltéréseket nem szívleljük a másikban, hogy tudnánk elfogadni és pláne megérteni, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Ha még esetleg rosszindulatúak is vagyunk, akkor bántón, sértőn is viselkedünk vele, büntetjük azért, mert ő más.

Éppen ezért, közülük nagyon sokan titokban tartják, ha van párjuk, nem mutatkoznak nyilvánosan együtt, tehát nem vállalják fel a világ előtt sem magukat, sem a másikat. De szép számmal akadnak olyanok is, akik a társadalmi megítéléstől tartva az ég világon senkivel nem osztják meg az ilyen irányú érdeklődésüket. Nem keresnek párt és csendes vagy éppen őrjítő magányban élnek. Ha véletlenül egy másik ember ráérez a másságukra, menekülőre fogják.

Pedig illő lenne elfogadni, hogy attól, hogy valaki homoszexuális, leszbikus, biszexuális vagy transznemű, nem rosszabb, mint mi, egyszerűen csak másmilyen.

De miért feszegetem grafológusként a témát?

A "másság" nem egy "zavar" eredménye, tehát magad és mások előtt felvállalva nem fog negatívan hatni a személyiségedre. Ha viszont az identitás felvállalása magad előtt sem megy, a környezeted előtt titkolózni kényszerülsz, akkor már okozhat személyiségzavart, ami meg is fog mutatkozni a kézírásodban.

Ha valami hiányzik az életedből, nem csak annak a hiánya fog megmutatkozni az írásodban, hanem a hiány következményei is!

 JÁTSZANI JÓ!

Természetes igénye mindnyájunknak, hogy fontosnak, értékesnek érezzük magunkat. Hogy legyen egy vagy néhány ember, akinek számítanak a gondolataink, az érzéseink, aki kíváncsi a véleményünkre, vagy örül a puszta létezésünknek.

Ha a másik figyelemmel fordul felénk, ha időt szán ránk, az biztos jele annak, hogy fontosak vagyunk a számára. Mindenki arra vágyik, hogy szeressék és ő viszont szerethessen. Az a kapcsolat, amelyben úgy érezzük szükség van ránk, ami kölcsönös odafigyelésen, gondoskodáson alapszik, jó esetben mindkét fél számára felértékelődik.

Bár sok ilyenre van példa, sajnos egyre gyakoribb, hogy csak hamis illúzió, amiben részünk van. A visszajelzések a másik irányából azt erősítik, hogy dolgunk van egymással, hogy számít ránk, és mi is számíthatunk rá. (Természetesen nem csak párkapcsolati szinten, hanem baráti, rokoni kapcsolatokról is szó lehet.) Így abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy minden rendben, helyen vagyunk, megérkeztünk. Sokszor hónapok vagy akár évek kellenek ahhoz, mire meglátjuk a hazugság jeleit. Becsapottnak, elárultnak, kihasználtnak érezzük magunkat, hiszen a másik fél csak használni, kihasználni, játszani akart velünk, ahogy az érdekei kívánták.

Persze mondhatnánk, hogy csak azzal lehet játszani, aki hagyja magát, de ugye tudjuk micsoda nagy játékosok, mágusok vannak, akik olyan hálókat szövögetnek, amibe észrevétlenül belesétál az ember.

Játszani jó, de más érzéseivel, testével, lelkével játszani gonoszság!

Amíg csak bentről szemléled a világot, nem tudod, csak sejtheted milyen lehet.

Amíg csak a négy fal között vagy, nem tudod meg mire vagy képes.

Amíg valamit nem tapasztalsz meg, addig nem tudod mit várhatsz tőle, mit vált ki belőled, mit ad vagy vesz el belőled. Minden új helyzet formál, alakít rajtunk. Legyen szó pozitív vagy negatív történésről, mind teljesebbé teszi a személyiségünket.

Van, hogy beszélgetsz valakivel és bár nem mondja ki és nem kér tőled segítséget, mégis úgy érzed, egyedül van a problémájával, nem tudja, hogy oldja meg a nehézségeit. Olyan jeleket küld feléd, amiből arra következtetsz, hogy a jó és támogató szavaidon kívül, máshogy is segíthetnél.

A grafológiai elemzést kérni szokták tőlem, nem ajánlgatom és kínálom tálcán, hisz bevallom, rengeteg munkám van egy-egy analízis elkészítésében. Mégis van, amikor úgy vélem kivételt kell tennem. Olykor előfordul, hogy nem sajnálva az időmet, én kérem a másikat, engedje, had segítsek. Van, hogy elég, ha meghallgatom, de van, hogy a kézírását is a kezembe veszem és napokat töltök el vele.

Nehéz eldönteni helyesen cselekszem-e, de így látom jónak. Van, akit ezzel el tudtam tántorítani a hűtlenségtől, az öngyilkosságtól vagy pusztán csak a benne élő jót erősítettem. Persze olyan is akadt, akihez az én segítő kezem kevésnek bizonyult.

Nagyon eltérően élik meg és kezelik az általam támogatott emberek azt, amit nyújtani tudtam. Ki még hónapok múltán is megírja éppen hogy alakul az élete, ki csak elmarkolta, ami kellett belőlem és már ment is tovább. Szóval érdekesek vagyunk mi emberek.

Mégis azt mondom, ha tudunk, segítsünk másokon!

MENNYIRE VAGY ÉRZELMILEG STABIL?

Irigylésre méltóak azok az emberek, akik minden körülmények között higgadtak maradnak, akiken nem hatalmasodik el semmilyen érzelem, akik nem billennek ki az alaphangulatukból, nyugodtak, magabiztosak, kiegyensúlyozottak maradnak. Igaz, pontosan ezért, kicsit merevnek, hűvösnek, érzelemmentesnek láthatjuk őket.

Velük ellentétben vannak, akiket elragadnak az érzelmek, hevesen örülnek, haragszanak és vehemensen reagálnak mindenre. Minden érzés kiül az arcukra és teljesen hatalmába kerítve őket, megváltoztatja a viselkedésüket. Az érzelmileg labilis emberek fogékonyabbak a külső hatásokra, bizonytalanabbak, megingathatók, befolyásolhatók, ezáltal sérülékenyebbek is.

A külvilág ingerei, kire jobban, kire kevésbé, de mindannyiunkra hatnak. Hogy ki mennyire engedi magához közel őket, azt a rá jellemző értékrend, érzelemvilág, nyitottság, érdeklődés határozza meg, ami lehet egy "tudattalan szelektálás" eredménye, de akár tanulható, tudatos tevékenység is.

A belső tartás, az egyensúly, az önmagunkkal és másokkal szembeni objektivitás megőrzésének képessége, nem azt jelenti, hogy nem engedjük, hogy megérintsen ami történik velünk, pusztán azt, hogy válogatás nélkül nem engedjük, hogy minden átjárjon és átformáljon bennünket.