GRAFOFÓBIA.

Gyakran hallani, hogy valaki pókfóbiás, klausztrofóbiás, agorafóbiás.

De mi is a fóbia?

Mindannyian tartunk, félünk, irtózunk valamitől. Ki helyektől, ki helyzetektől, ki adott személytől vagy tárgytól. Ha "csak" félünk, akkor az adott félelmet legyűrve, minden erőnket összeszedve, szembe tudunk nézni a rossz érzést keltő dologgal.

Viszont, ha a félelem megbénít, cselekvőképtelenné tesz bennünket, ha minden gondolatunkat átjárja, ha szorongóvá válunk általa és nem tudunk uralkodni rajta, akkor fóbiáról beszélünk.

Bármi és bárki kiválthat belőlünk olyan ellenérzést, ami bénultságot, feszültséget vagy akár pánikrohamot generál bennünk.

Mivel mindentől és mindenkitől kaphatunk frászt, így nem csoda az érdekes, furcsa, vagy akár viccesnek hangzó fóbiák létezése. Lehet félni a lépcsőzéstől, a brokkolitól, a repüléstől, a szerepléstől, a macskától, a sötétségtől, az érintéstől, az intimitástól, a piros színtől...szóval bármitől.

Aki nem ismeri ezt a fajta félelmet, az nem is tudja, mekkora ereje van, milyen pusztítást tud végezni. Mennyire befolyásolhatja akár egy aprócska tárgytól való viszolygás is a beteg életét. Esetében nem döntés kérdése, hogy fél-e vagy sem, nem pusztán elhatározás kell ahhoz, hogy felvegye vele a harcot! Kőkemény, embert próbáló meló szembeszállni a félelem tárgyával.

Felnőttként is válhatunk fóbiássá. Gondoljunk csak bele, hogy van, aki egy autóbaleset túlélőjeként, az átéltek miatt sem utasként, sem vezetőként nem ül soha többet autóba. A legtöbb fóbia viszont gyermekkorunk hozadéka. Az akkori testi vagy lelki sérülések, krízisek, sikertelenségek, nem gyógyuló sebként, fóbia formájában évekig, évtizedekig is elkísérhetik az embert.

Többek között ilyen a grafofóbia is, mely lehet akár diszgráfia vagy egyéb írásbeli sikertelenség következménye. Az ettől szenvedő ember nem, hogy nem ír kézzel, de még az írás gondolata is félelemmel tölti el. Tudja, hogy "csúnyán", olvashatatlanul ír és még, ha felnőttről is van szó, a tudattalanjából felsejlenek azok a szidások, becsmérlések, azok az aprócskának hitt, de annál nagyobb sebet ejtő szólövedékek, melyeket még hajdanán szüleitől, tanítóitól, nevelőitől kapott. A szemmel nem látható érzelmi sérülések még jobban erősítették a Nem vagyok elég jó! érzést és képtelen íróeszközt ragadni, hisz olyat kell tennie, amiben nem leli örömét, sőt!

Jogos lehet a kérdés: Akkor a grafológus mit tud kezdeni egy ilyen személytől "kicsikart" kézírással?