Mindenkinek szüksége van társas kapcsolatra, kapcsolatokra. Lehetsz te a világ legintrovertáltabb embere, akkor is alapvető szükségleted, hogy érintkezz, hogy kommunikálj néhány emberrel, hogy szeress és szeretve legyél.

Fontosak a családtagjaiddal, ezen belül szüleiddel, testvéreiddel, gyermekeddel, pároddal és a barátaiddal való kapcsolatod. Ezek minősége természetesen nem minden esetben "ideális", de ha rossz, akkor abból tanulhatsz, ha jó, akkor téged is jobbá tehet. A lényeg, hogy így is, úgy is építeni fogja a személyiségedet, formálja a jellemedet, mert minden társas kapcsolatunk önmagunk kiterjesztése, általuk magunkról is sokat megtudhatunk, másrészt összekötő kapocs a külvilággal, és ezek nélkül gyökértelennek, magányosnak éreznénk magunkat.

Bármilyen kapcsolatról is van szó, az csak úgy jó, ha te is és a másik fél is jól érzi magát benne, ha önmaga lehet, ha nem kell megfelelni, ha nincs benne görcs, ha feltétel nélküli, ha kölcsönös. Ha tényleges kapocs van a két fél között. 

Az tény, hogy minél régebbi egy kötelék, annál több mindent meg kellett már élnie és ezzel együtt annál több pozitív és negatív dolgot is felszínre hoz a benne szereplőkről. Még, ha alapjaiban teljesül is a bizalom, a meghittség, az őszinteség, az odafigyelés, a megértés, akkor is olykor felütheti magát valami, ami próbára teszi és kicsit megkínozza azt, ami köztetek van. Ez sem baj, sőt megtudhatsz olyat is a másikról, amit eddig nem is sejtettél és saját magad is okozhatsz meglepetést. Maga a kapcsolat is változik, mint ahogy a benne résztvevők is. Átminősül, mélyebbé, összetettebbé válik és lassan megtalálja mindkét ember életében a megfelelő helyét, ha teljesül a feltétel nélküli elfogadó szeretet.

De legyen szó szülő-gyermek, férj-feleség, vagy akár baráti kapcsolatról, egyik sem biztos, hogy állja és bírja a rá nehezedő terhet, van, hogy összeroppan, darabjaira hullik. Persze ezeket a darabokat össze lehet ragasztani, a sérüléseket lehet kezelgetni, de...