Kisgyermekként bármit is teszel, azt a környezeted így vagy úgy, de minősíteni fogja. Attól függően mennyi elismerést, dicséretet, bátorítást kaptál, fog alakulni az önbecsülésed, a magadba vetett hited, alakul ki az Én-képed. Az sem mellékes, hogy mely cselekedeteidet jutalmazták jó szóval, és melyeket büntettek esetleg.
De miért is foglalkozok most ezzel?
Ha gyerekként értékelve, feltétel nélkül szeretve voltál, ha sok pozitív megerősítésben volt részed, akkor magabiztosabban tudsz nekikezdeni a felnőtt életednek, hiszen jó útravalóval lettél utadra bocsájtva. Annak, akinek nem volt természetes a szeretetteljes családi légkör, sokkal nehezebb boldogulnia a későbbiekben.
Immár felnőttként, ugyanúgy minősítve vagyunk, mint kisgyemekként. Azt amit és ahogy csinálsz, valaki mindig véleményezni fogja. Kicsiként és nagyként is egyfajta tükröt tart a minket véleményező elénk, bár sajnos egyre igazabb, hogy ez a tükör nem biztos, hogy mindig az igazságot mutatja. (Hogy valaki büszke lesz-e rád, elismerően nyilatkozik rólad vagy éppen kritikával illet, az sok esetben inkább a véleményezőt minősíti, mint akiről szól a vélemény.)
Támogatásra, elismerésre felnőtt korban is szükségünk van, de ha csak bírálattal, irigységgel találod szembe magadat azt jobban elviseled, ha megingathatatlan a már gyermekkorban megalapozott belső hited.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése