HA SZERETNÉL VÁLTOZNI, HA SZERETNÉL VÁLTOZTATNI.

Ha valami nem tetszik magadon, magadban, vagy körülötted, ha nem érzed jól magadat ott, ahol és amiben vagy, felmerül benned a vágy, hogy változtatni kellene. Idővel a vágy igénnyé formálódik, majd céllá alakulva elkezdesz tenni érte.

Eleinte hatalmas erőt érzel magadban és legyőzhetetlennek gondolod magadat, majd az első akadálynál, botlásnál vagy olyan helyzetnél, ami kicsit több lemondást, akaratot, kitartást kívánna tőled, beléd nyilall a gondolat, hogy inkább hagyod a csudába az egészet. Hagyod, mert erőfeszítést igényel tőled, mert a megszokottból kilépve frusztrálnak az új helyzetek, és mert kevésnek, gyengének érzed magadat. És kezded magaddal elhitetni - mintegy feloldozásként -, hogy végül is nem is olyan rossz neked az eredeti felállás, amiből eleinte szabadulni szerettél volna. Később még elönthet a fellángolás, hogy újra meg kellene tenni és újra rá kellene lépni arra az útra, amin már egyszer elindultál, de végül beletörődve nyalogatod a sebeidet, hogy neked semmi nem sikerül.

A saját életedet senki más nem tudja a megfelelő mederbe terelni, csak te. Valóban nem egyszerű, nem zökkenőmentes és tényleg olykor úgy érzi az ember, hogy másnak sokkal egyszerűbb és nagyszerűbb az élete... (Ami lehet, hogy igaz is, de ne máséval, hanem a magadéval törődj.)

Te már lehet, hogy nem emlékszel életed első lépéseire, de mit gondolsz, mi lett volna, ha akkor, az első hasra esésnél, botlásnál lenn maradtál volna? Ugye milyen érdekes? Amikor járni tanultál, nem volt kérdés, hogy az első fájdalmas borulásnál újra felállj! Gyermekként nem hezitálunk, felnőttként azonban olyan gyorsan feladjuk, lemondunk az álmainkról, oly sokáig latolgatunk, hagyjuk, hogy a félelem, a bizonytalanság, a "kevés vagyok" érzés átjárva bennünket lehúzzon és a talajhoz ragasszon bennünket.

Nem baj, ha nem megy elsőre, nem baj, ha kicsit feladod, ha hibázol, ha tévedsz, de gondolj gyermekkori önmagadra, amikor a huszonkettedik fűcsomóban elakadva is tovább és tovább mentél.