A TÖKÉLETESSÉG.

A mai társadalom azt tartja dicséretesnek, ha tökéletesek vagyunk. Ha minden helyzetben megálljuk a helyünket, ha maradéktalanul és jól végezzük a munkánkat, ha jól nézünk ki, ha nem vagyunk betegek, ha nem hibázunk, ha kívül-belül tipp-topp rendben vagyunk.

De biztos nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy olyan nincs, hogy valaki tökéletes. Be kell látnunk és el kell fogadnunk, hogy nem döntünk mindig helyesen, hogy néha hibázunk, néha a béka feneke alatt vagyunk és ez látszik is rajtunk, hogy néha vacakul érezzük magunkat és vacakul is nézünk ki. Hogy olykor feje tetején áll a lakás, és a lelki békét is csak hírből ismerjük. Vagy, hogy néha egy helyett három sütit tuszkolunk magunkba.

Ettől még nem vagyunk rosszak, pusztán emberek vagyunk. Ha ezt nem tudjuk elfogadni, akkor a tökéletességre törekvés mókuskerekébe szorulva, a maximalizmusunk frusztrálttá és testi-lelki beteggé tehet bennünket.

Hibáinkból, tévedéseinkből tanulva természetes folyamat kell, hogy legyen önmagunk jobbá tétele. Ez viszont bőven elég ahhoz, hogy napról-napra jobbak lehessünk.