MEGFELELÉSI VÁGY.

Igen van, hogy egy külső elvárásnak meg kell felelnünk. 

Szerintem legjobb példa erre a munkahely, ahol elvárásokat támasztanak felénk, kívánságokat, utasításokat kell végrehajtanunk és mint munkaerő és alkalmazott az alapján vagyunk megítélve, hogy álljuk meg a helyünket, hogy látjuk el a feladatainkat.

De az élet más területén is meg akarunk felelni a kimondott vagy kimondatlan, a mások által meghatározott elvárásoknak. (Vagy néha csak a magunk által támasztottaknak.) Úgy érezzük, hogy akkor vagyunk csak jók és szerethetőek, ha ezeket maradéktalanul teljesítjük. A szeretet, megbecsülés iránti sóvárgásunkat a szeretet hiány okozza, melynek kiváltója a megtépázott önbizalom.

Szóval akkor nem is jó az az ember, aki igazán vagyok, csak az, amelyiket a környezet generálja, vagy az, amelyik az általam elképzelt, tökéletes, minden elvárásnak megfelelő ideális én?

Mindenkinek szüksége van szeretetre, igénye van a jó szóra, figyelemre, elismerésre. És csak akkor érezzük szerethetőnek és jónak magunkat, ha mások, a környezetünk így érez irántunk. De milyen szeretet az, amihez mássá kell válnunk, amihez nem vagyunk elég jók?

Ennek felismerése sem egyszerű, hát még rálépni arra az útra, ami önmagunk szeretetéhez, elfogadásához vezet és amin akár hosszú-hosszú évekig kell araszolnunk, közben el kell engednünk azokat az embereket, akiknek az elismeréséré mindig is vágytunk, a felvett szerepeinket, a félelmeinket, a lelkiismeret furdalást, a "csalódtam magamban, mert csalódtak bennem mások" - érzést, hogy a saját életünket élhessük.

Nem kell tökéletesnek lenni, mert az a fajta tökéletesség, amit kergetünk nem létezik!

Mindenki tökéletessége az egyediségében rejlik. Mindenkiben vannak szerethető vonások, aki ezt nem veszi észre bennünk, azzal nincs dolgunk az életben!